Krisztusban Kedves Testvéreim!
A nagy orosz író, Dosztojevszkij leánya így mondta el gyermekkori élményét, amely életét meghatározta. Amikor 1891-ben édesapja halálos ágyán feküdt, összehívta az egész családot, s felolvastatta Szent Lukács evangéliumának XV. fejezetét, azt a részt, amelyet a mai evangéliumban olvasunk. Behunyt szemmel hallgatta végig, majd így szólt: „Gyermekeim, ne felejtsétek el, amit most hallottatok. Őrizzétek meg bizalmatokat Istenben és soha se kételkedjetek az Ő megbocsátásában. Én nagyon szeretlek titeket, de ez semmiség Istennek az emberek iránti végtelen szeretetéhez képest. S ha netán az a szerencsétlenség érne benneteket, hogy az életben rossz útra tértek, akkor se kételkedjetek Őbenne. A gyermekei vagytok. Úgy fog örülni a megtéréseteknek, amint örült akkor, amikor megtalálta az elveszett bárányt, s visszatért hozzá tékozló fia.” A farizeusok és az írástudók nem tudták azt elviselni, hogy Jézus szóba áll a bűnösökkel és együtt étkezik velük. Szinte azt lehetne mondani, hogy ezzel a kijelentésükkel egyenlő jelet tettek Jézus és a bűnösök közé. Ezek a vádak alapján Jézust is bűnösnek, olyannak kiáltották ki mint egyet a vámosok és a bűnösök közül. És Jézus mivel válaszol ezekre a vádakra? Mi átlagemberek, kedves testvéreim, azt hiszem, hogy heves tiltakozásba kezdenénk, ha valaki azzal vádolna minket, hogy mi nem vagyunk egyebek, mint azok a bűnözők, akik vagy a börtönben ülnek, vagy éppen arra várnak, hogy a megfelelő ítéletet meghozzák a fejük fölött. De Jézus teljesen másképp reagál ezekre a vádakra. Nem tiltakozik, nem bocsátkozik fogadalmakba, hogy többet nem lesz velük, hanem éppen ellenkezőleg. Pártfogásába veszi azokat az embereket, akik elestek, eltévedtek, mert azt mondja, hogy nem az egészségeseknek kell az orvos, hanem a betegeknek. És valóban, mint egy megértő orvos, úgy van köztük, és segít nekik abban a nagy munkában, hogy visszataláljanak a helyes útra. Nem azt mondja, hogy távozzon tőle az, aki a bűnös, ahogy azt a farizeusok, és az írástudók szerették volna, és ahogyan ők tették, hanem éppen ellenkezőleg. Ő megy a bűnösök után éppen úgy, mint ahogy a jó pásztor is elindul az elveszett századik juha keresésére, és amikor megtalálja akkor nagy lakomát, és nagy ünnepséget rendez, mert megtalálta azt, akit elveszített. De Jézus még hozzáteszi, hogy ugyanígy örvendenek egy megtérő bűnösnek a mennyei hazában. És valóban, kedves testvéreim, ismerjük be, hogy mennyire nagy öröm az, ha valaki, aki elveszett, végül megkerül. Nem számít az sem, ha időközben nagyon sok bűnt, és bajt követett el, de megbánta tettét, és ezért elszenvedte a megfelelő büntetést, hiszen az Isten végtelen irgalma megbocsát minden hozzá forduló embernek, aki őszintén és tiszta szívvel kéri az ő bocsánatát.
De miért teszi ezt velünk Isten? Miért indul a keresésünkre, és miért bocsát meg nekünk, akkor, amikor mi teljesen elfordulunk tőle? Pió Atya életéről szóló könyvben olvastam egy rövid kis párbeszédet, amelyben választ kaphatunk a kérdésünkre. Egy alkalommal egy fiatalember ment hozzá, és azt mondta Pió Atyának:
- Atya, én nagyon sokat vétkeztem, nekem már nincs reményem!
- Fiam, Isten szüntelenül nyomában van a legmakacsabb lelkeknek is. Te túlságosan sokba kerültél neki, semhogy magadra hagyjon. Válaszolta a szent életű atya.
Kedves testvéreim! Mennyire igaza volt Pió Atyának. Valóban nagyon sokba kerültünk neki, ahhoz, hogy csak úgy magunka hagyjon bennünket. Életünk utolsó pillanatáig ontja ránk a kegyelmét. Mint a jó pásztor jön utánunk, keres minket, és mindent meg is tesz, hogy visszavezessen minket a biztonságot adó nyáj körébe. Csak tőlünk függ, hogy mennyire engedünk neki. Mennyire tudjuk őt, mint a jó juhok követni, vagy ha letértünk, eltévedtünk a biztonságot adó nyájtól, akkor engedjük, hogy megtaláljon minket, mert csak így térhetünk vissza oda, ahol valóban jól éreztük magunkat, ahol biztonságban voltunk. Isten, kedves testvéreim, arra teremtette az embert, hogy boldog lehessen, és nem arra, hogy örökké csak szenvedjen. Nem nyugodott bele abba, hogy a boldogságra teremtet ember végleg elvesszen a bűn útvesztőjében, hanem folyton keresésére indul az elveszettnek, és újra meg újra visszavezeti a helyes útra, ahogy a szülő utánamegy az elkóborolt gyermekének. Az igaz, hogy ezt a gyermeket nem jutalmazza meg tetteiért, de nem is veti el, nem küldi oda vissza, ahol volt, hanem megfelelő büntetéssel sújtja, de csak azért, mert szereti, és nem akarja, hogy ez újból megtörténjen. Ugyanígy az Isten is megkeresi eltévedt gyermekét, és mennyire örvend annak, ha végre rátalált, és vissza tudta vezetni országába
Kedves testvéreim! Amint említettem, Dosztojevszkij is erre ösztönzi gyermekeit a halálos ágyán. Nem kell félnünk attól, hogy a bűn elkövetése után ismét szembe álljunk Istennel, hiszen számára öröm az, ha visszatalálunk hozzá, ha ismét a helyes útra tudunk lépni. Isten úgy vár minket, mint a tékozló fiút az apja. Szüntelenül a háza ajtajában áll, és arra vár, hogy a látóhatáron feltűnjünk. Amikor pedig észrevesz minket, akkor kitörő örömmel fogad minket. Szélesre tárja karját, és úgy fogad minket, mint a legdrágább kincsét. Annyira örvend a bűnből megtért gyermekének, mint ahogy a tékozló fiú apja örvendett a gyermeke visszatérésének. Milyen szépen mondja az apa a nagyobbik fiúnak, aki méltatlankodik az apa örömén: „a te öcséd meghalt, és most életre kelt, elveszett és újra megkerült.” Igen, kedves testvéreim, ennyire örvend a mennyei atyánk is annak, ha egy elveszett fia ismét visszatér hozzá. Nem kell tehát félnünk attól, hogy ha bűnt is követünk el, hogy örökre ki vagyunk zárva az atyának országából, házából, hanem bizalommal kell feléje forduljunk, és nem szabad elfelejtenünk, hogy a gyermekei vagyunk. Úgy fog örülni a megtérésünknek, amint örült akkor, amikor megtalálta az elveszett bárányt, s visszatért hozzá tékozló fia. Ámen
Csiszér Imre, erzsébetbányai plébános
Leave a Comment