Krisztusban drága jó testvéreim!
Képzeljünk el egy szobát. Az ajtók zárva vannak. Az ablakok talán elfüggönyözve. Bent néhány ember ül. Nem beszélnek hangosan. Inkább suttognak. Néha csend van. Néha valaki idegesen feláll, majd visszaül. Félelem van a levegőben. Ez nem akármilyen csoport, ezek Jézus tanítványai. Azok az emberek, akik látták a csodáit, akik hallották a tanítását, akik hittek benne és akik követték őt három éven át. És most mit csinálnak? Bezárkóztak.
Az evangélium így mondja: „Jézus megjelent a tanítványoknak ott, ahol együtt voltak, pedig a zsidóktól való félelmükben zárva tartották az ajtót.” Ez a mondat nemcsak egy történelmi helyzetet ír le, hanem egy lelki állapot fejez ki. És ha őszinték vagyunk, ez a mi állapotunk is sokszor. A tanítványok félnek. Mitől? Attól, hogy őket is elfogják, attól, hogy őket is elítélik, attól, hogy ugyanaz történik velük, mint Jézussal. De van egy mélyebb félelem is bennük: „Mi lesz most velünk?” „Mi értelme volt mindennek?” „Elrontottuk valamit?” „Isten tényleg győzött vagy mégsem?”
Ez a félelem ismerős, mert mi is félünk a jövőtől, a betegségtől, a veszteségtől, az elutasítástól, attól, hogy nem lesz elég valami, attól, hogy egyedül maradunk és van egy mélyebb félelem is: „Van értelme az életemnek?” „Isten tényleg jelen van ebben a világban?” „Mi van, ha tévedtem?” A félelem nem gyengeséget jelent testvéreim, a félelem emberi dolog. De a kérdés az, hogy mit teszünk a félelemmel? A tanítványok bezárják az ajtót. Amikor félünk, bezárkózunk. Ez nem csak fizikai, hanem lelki bezárkózás is létezik. Bezárjuk a szívünket, a kapcsolatainkat és a reményeinket. Mondunk magunknak ilyeneket: „Nem bízom többé senkiben.” „Nem nyílok meg senkinek.” „Majd én megoldom.” „Nem akarok újra csalódni.”
A tanítványok ajtaja kívülről volt bezárva, a miénk sokszor belülről van bezárva. És van valami nagyon fontos, hogy a bezárt ajtó biztonságot ad, de egyben börtön is. Ne felejtsük el, hogy a tanítványok nemcsak félnek, hanem csalódottak is. Ők hittek Jézusban, azt gondolták, hogy ő a Messiás, ő megváltja Izraelt és ő győzni fog. És mi történt? Keresztre feszítik és meghal. Ez teljes kudarc az apostolok részére, legalábbis így tűnt, mert most jön az evangélium egyik legmegdöbbentőbb mondata: „Jézus megjelent!” Nem kopog, nem kérdezi meg, hogy kedves apostolaim beengedtek, hanem egyszerűen megjelenik és ő lesz a középpont. Eddig a félelem volt középpont, most Jézus. Eddig a bizonytalanság volt középpont, most Jézus. Eddig a múlt volt középpont, most Jézus. Testvéreim! Most fordítsuk ezt magunkra. Hol vannak a te „bezárt ajtóid”? Egy kapcsolatban? A hitedben? A jövőddel kapcsolatban? Egy be nem gyógyult lelki seb miatt? Mitől félsz? Mit próbálsz elrejteni? Mikor mondtad ki magadban, hogy „Ide az életemben nem engedek be senkit, még Istent sem”? Jézus oda is be tud lépni. Nem akadály a múltad, a bűnöd, a félelmed, a bezártságod. Istenek semmi sem akadály, hogy belépjen a te életedbe! Most hadd tegyek fel egy kérdést neked testvérem: Ha Jézus most belépne az életed „szobájába”, akkor ott mit találna? Félelmet? Bezártságot? Fájdalmat? Bűntudatot? Vajon egyáltalán engeded-e, hogy belépjen? Ő nem erőszakolja rád magát.
Testvéreim, ott hagytuk abba, hogy a tanítványok bezárkózva ülnek, félelemben, bizonytalanságban, és Jézus egyszer csak megjelenik közöttük. És most elhangzik az első szó Jézus ajkáról: „Békesség nektek!”
Ha te lennél Jézus helyében, mit mondanál? Ott állsz azok előtt, akik elhagytak, elmenekültek, egyikük megtagadott és mit mondanál nekik? Talán ezt, hogy „Hol voltatok?”, „Miért hagytatok magamra?”, „Csalódtam bennetek.” Ez emberi reakció lenne, de Ő nem így szól. Jézus első szava: „Békesség nektek!” Ez azt jelenti, hogy nincs szemrehányás, nem vádolja semmivel ôket, nem hánytorgatja fel a múltat!
Mit jelent a „béke”? A „béke” itt nem egyszerű nyugalmat jelent. A bibliai béke (shalom) sokkal mélyebb. Amikor Jézus azt mondja: „Békesség nektek”, akkor valójában ezt mondja: „Meg van bocsátva minden.” „Nem vádollak semmivel titeket.” „Örülök, hogy újra együtt vagyunk.” Ne felejtsük el, hogy a tanítványok nem „érdemlik meg” ezt. Ők elmenekültek, nem álltak ki Jézus mellett, féltek, kételkedtek és mégis békét kapnak. Miért van szükségünk békére? Azért, mert nincs. Nézzünk őszintén magunkba, hogy mennyi feszültség van bennünk, mennyi nyugtalanság és mennyi aggodalom. Érdekes, hogy Jézus nem egyszer mondja ki, hanem újra kimondja: „Békesség nektek!” Miért? Mert a szívünk lassan érti meg. Egyszer halljuk, de nem hisszük el. Másodszor halljuk és kezdjük befogadni. Isten türelmes, nem azt mondja, hogy már egyszer elmondtam, hanem újra és újra mondja és adja! Azt mondja Jézus: „Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket.” Ez mit jelent? Nézzük Jézust Ő szeretettel jött, szolgálni jött, gyógyítani jött, igazságot hozni jött. És mégis gyakran elutasították, félreértették és szenvedett.
Nem úgy küld, hogy „menjetek, és oldjátok meg!”, hanem úgy, hogy kapcsolatban marad velük. Tehát a keresztény küldetés nem egyéni projekt, hanem Krisztussal együtt végzett munka. Mit jelent ez a mindennapokban? Sokan azt gondolják a „küldetés” csak papoknak, szerzeteseknek, misszionáriusoknak szól, de ez nem igaz. Te is küldve vagy testvérem és küldetés már az, amikor türelmes vagy valakivel, amikor meghallgatsz valakit, amikor megbocsátasz, amikor kiállsz az igazság mellett, amikor nem szégyelled a hited. Ez mind, mind küldetés! A küldetés egyik része, hogy tovább adom a hitet, nem erőszakosan, nem ráerőltetve valakire, hanem hitelesen, szeretettel és őszintén, mert az emberek nem tanítást keresnek először, hanem élő és megélt példát. Mi akadályoz meg minket a küldetésben? Sokszor a kényelem, a közömbösség, félelem attól, mit mondanak mások, a bizonytalanság és néha „nem az én dolgom” gondolkodás, pedig Jézus személyesen mondja: „Téged küldelek.” Testvérei, aztán az evangélium egy egészen különleges alakot állít elénk: Tamás apostolt! Nem Pétert, nem Jánost, hanem egy embert, aki kételkedik. Tamás nem a „rossz tanítvány”, hanem az őszinte tanítvány. Az evangélium ezt mondja „Tamás, vagy melléknevén Iker, nem volt velük, amikor Jézus megjelent nekik.” Tamás hiányzik, lehet, hogy csalódott, kiábrándult, egyedül akart lenni, nem bírta a többiek reménykedését. Úgy-e mennyire ismerősek ezek a helyzetek? A tanítványok mondják neki, hogy „Láttuk az Urat!” De Tamás nem fogadja el és most jön az egyik legismertebb mondat: „Ha nem látom… ha nem érintem… nem hiszem.” Ez kemény, határozott és őszinte mondat. Tamás nem játszik színészkedő hívő embert, hanem kimondja, ami benne van. Isten előtt lehet őszintének lenni testvéreim! Tamás nagyon mai figura. Sokan ma is mondják, valami bizonyíték kell, hogy higgyem vagy hiszem, ha láttom! Ez pontosan Tamás gondolkodása. Tamás feltételeket szab látni akarja és érinteni akarja Jézust. Fontos, hogy a többiek nem zárják ki Tamást, nem mondják, hogy ha nem hiszel, nem tartozol közénk, hanem vele maradnak és Tamás is velük marad. Jézus nem azonnal jelenik meg. Tamásnak várnia kell nyolc napot és biztos, hogy voltak ezen idő alatt kételyei és bizonytalanság volt benne, de Isten nem siet. A kételyből két irányba lehet menni testvéreim: bezárkózni vagy elindulni a keresés útján. Tamás a második úton, vagyis a keresés útján marad. Végül Tamás láthatta és megérinthette Jézust, vagyis bizonyítékot kapott, hogy Jézus valóban él, valóban feltámadt.
Te hol tartasz testvérem? Keresel? Kételkedsz? Hiszel? És te ki tudod mondani, amit Tamás: „Én Uram, én Istenem!”? Ez az evangélium döntés elé állít. Nem lehet semleges maradni. Vagy elutasítod vagy elfogadod, de döntened kell. Mi nem láttuk Jézust úgy, mint a tanítványok, de kaptunk valamit: kaptuk az evangéliumot, kaptunk tanúságtévő embereket, megkaptuk a hit lehetőségét és Jézus mondja: „Boldog vagy, ha hiszel.” Ha ma csak egy mondatot viszel magaddal ebből az elmélkedésből, akkor az a mondat ez legyen: „Boldogok, akik nem látnak, és mégis hisznek.” És ma te is kimondhatod „Én Uram, én Istenem!” Ámen.
Csiszér Imre erzsébetbányai plébános
