Krisztusban drága jó testvéreim!
A mai evangéliumban Péter apostol egy olyan kérdést tesz fel Jézusnak, amely minden ember életét érinti: „Uram, hányszor kell megbocsátanom testvéremnek, ha vét ellenem? Talán hétszer?” Péter úgy érezhette, hogy nagylelkű ajánlatot tesz. A zsidó hagyomány szerint háromszori megbocsátás már bőségesnek számított. Ő ezt több mint megduplázza. Jézus válasza azonban minden emberi számítást felülmúl: „Nem hétszer, hanem hetvenszer hétszer.”
Jézus ezzel nem 490 alkalmat jelöl meg, hiszen nem azt mondja, hogy vezessünk naplót arról, hányszor bocsátottunk meg valakinek. A hetvenszer hét a teljesség száma. Azt jelenti, hogy a keresztény ember szívében a megbocsátásnak nincs határa.
De miért ilyen fontos a megbocsátás? Azért, mert Isten maga is így bocsát meg nekünk. Ha Isten minden bűnünket számon tartaná, ki állhatna meg előtte? – mondja a zsoltáros is! Mindannyian bűnösök vagyunk. Mindannyian kaptunk már több irgalmat Istentől, mint amennyit valaha is kiérdemelhettünk volna. Jézus ezért elmondja az irgalmatlan szolgáról szóló példabeszédet. A király elszámoltatja szolgáit. Eléje vezetnek egy embert, aki tízezer talentummal tartozik. Ez felfoghatatlan összeg. Egy egész élet munkájával sem lehetne visszafizetni.
Ez a szolga mi vagyunk testvéreim! Nem pénzzel tartozunk Istennek, hanem szeretettel. Minden elmulasztott jó cselekedet, minden önzés, minden harag, minden ítélkezés, minden szeretetlenség adósságként nehezedik ránk. Mi magunktól képtelenek vagyunk ezt megfizetni. Aztán a szolga leborul a király előtt és ezt mondja: „Légy türelemmel hozzám, és mindent megfizetek.” Valójában lehetetlen, hogy megfizesse. Mégis a király megszánja, megsajnálja és nem részletfizetést engedélyez, nem haladékot ad a szolgának, hanem az egész adósságot elengedi.
Ez a mai evangélium szíve. Ilyen a mi mennyei Atyánk. Nem azért bocsát meg, mert megérdemeljük, hanem azért, mert szeret bennünket. Amikor őszinte bűnbánattal meggyónunk, Isten nem emlékeztet régi bűneinkre és nem mondja, hogy „ezt már sokadszor követed el!”, hanem Ő új életet ad és tiszta lapot nyit az életünkben! Mekkora öröm ezt tudni testvéreim!
De a történet itt nem ér véget. Az irgalmat kapott szolga kilép a királytól, és találkozik szolgatársával, aki száz dénárral tartozik neki. Ez az összeg eltörpül az előző mellett. Mégis megragadja, fojtogatni kezdi, és börtönbe juttatja. Itt mutatkozik meg az emberi szív tragédiája. Mi képesek vagyunk elfogadni Isten irgalmát, de nem akarjuk továbbadni az irgalmat, a megbocsájtást. Sokszor mi is így élünk. Imádkozunk, szentmisére járunk, gyónunk, kérjük Isten bocsánatát, de közben évek óta haragot hordozunk valaki ellen. Nem tudjuk elengedni a sérelmeket.
Testvéreim! A megbocsátás nem azt jelenti, hogy a rosszat jónak nevezzük. Nem azt jelenti, hogy elfelejtjük a fájdalmat, hanem azt, hogy nem engedjük, hogy a gyűlölet uralja a szívünket. A keresztény ember Krisztus keresztjére kell, hogy tekintsen. Ott Jézus így imádkozik üldözőiért: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek.” Ha Krisztus a kereszten képes volt megbocsátani, akkor nekünk is tőle kell kérnünk ezt a kegyelmet.
Testvéreim! Az irgalmatlan szolga néhány perccel korábban még térden állva könyörgött az urának. Könnyek között kérte az irgalmat. Amikor azonban kilépett a király jelenlétéből, úgy viselkedett, mintha semmi sem történt volna. Nem változott meg a szíve. Ez figyelmeztetés mindannyiunk számára. Lehet, hogy sokszor imádkozunk. Lehet, hogy rendszeresen részt veszünk a szentmisén. Lehet, hogy gyakran járulunk a bűnbánat szentségéhez. De a kérdés mindig ugyanaz marad, hogy megváltozik-e a szívünk vagy ugyanolyanok maradunk, mint amilyenek voltunk?
Sok ember azt mondja: „Nem tudok megbocsátani.” Valóban vannak sebek, amelyek mélyek. Vannak szavak, amelyeket nem lehet visszavonni. Vannak csalódások, amelyek hosszú éveken át fájnak. Jézus nem azt mondja, hogy ezek nem fájnak, hanem arra hív, hogy a sebünket vigyük oda az Ő szívéhez. A megbocsátás sokszor nem egyetlen pillanat műve. Néha hosszú út. Minden nap újra és újra ki kell mondani: „Uram, ma is neked adom ezt a fájdalmat. Segíts megbocsátani.” Ezért a megbocsátás mindenekelőtt kegyelem, nem pusztán emberi erőfeszítés.
Gondoljunk arra, hányszor bocsátott meg nekünk az Úr! Hányszor estünk ugyanabba a bűnbe! Hányszor ígértük meg, hogy megváltozunk! Hányszor voltunk hűtlenek! És mégis, amikor őszinte szívvel visszatértünk hozzá, mindig kitárt karokkal fogadott. Isten soha nem fárad bele a megbocsátásba.
A példabeszéd végén az úr értesül szolgája keményszívűségéről. Visszahívatja, és így szól hozzá: „Nem kellett volna neked is megkönyörülnöd szolgatársadon, ahogyan én is megkönyörültem rajtad?”
Ez a mondat az evangélium egyik legmélyebb kérdése. Nem azt kérdezi az Úr, hogy hibázott-e ellenünk valaki. Nem azt kérdezi, jogos volt-e a fájdalmunk, hanem azt kérdezi, hogy ha én ennyire szerettelek téged, te miért nem tudsz szeretni másokat?
Testvéreim! A családokban milyen sok fájdalom születik abból, hogy senki sem akarja megtenni az első lépést! Férj és feleség nem hallgatnak egymásra. Testvérek évek óta nem beszélnek. Szülők és gyermekek között falak emelkednek. Jézus ma arra hív, hogy valakinek el kell kezdenie a kiengesztelődést. Lehet, hogy nem a másik fogja megtenni az első lépést, hanem nekünk kell megtennünk az első lépést és ez nem gyengeség, hanem ez Krisztus ereje.
A kereszt a világ szemében vereség volt, mégis ott született meg a világ győzelme. Ugyanígy a megbocsátás is sokak szemében vereségnek tűnik, pedig valójában ez a szeretet legnagyobb győzelme. Kérjük ma az Urat, hogy vegye ki szívünkből a haragot, a bosszúvágyat és a keserűséget. Adjon olyan szívet, amely képes irgalommal tekinteni embertársaira, mert csak az irgalmas szív tudja igazán befogadni Isten országát.
Testvéreim! Jézus a példabeszéd végén nagyon komoly figyelmeztetést mond: „Az én mennyei Atyám is így tesz veletek, ha tiszta szívből meg nem bocsát mindegyiktek a testvérének.” Ez talán az evangélium egyik legmegrendítőbb mondata. Nem azért, mert Isten bosszúálló, hanem mert Jézus meg akarja mutatni, hogy az a szív, amely makacsul elutasítja a megbocsátást, bezárja magát Isten irgalma előtt.
Isten mindig kész megbocsátani. Az Ő szeretete soha nem fogy el. De ha mi tudatosan ragaszkodunk a gyűlölethez, a haraghoz és a bosszúvágyhoz, akkor olyanok vagyunk, mint aki bezárja az ajtót a napfény előtt. Nem a nap szűnt meg világítani, hanem mi zártuk ki a fényt. Milyen sok ember hordoz évtizedeken át régi sérelmeket! Egy rossz szó, egy igazságtalanság, egy csalódás újra és újra eszébe jut, és minden alkalommal újra átéli a fájdalmat. Így a múlt rabjává válik. Jézus azonban nem azt akarja, hogy a múlt rabjai legyünk, hanem hogy Isten gyermekeiként szabadon éljünk.
A megbocsátás első ajándéka nem is mindig annak szól, akinek megbocsátunk, hanem nekünk magunknak. Aki megbocsát, annak a szíve megszabadul a gyűlölet terhétől. A béke lassan visszatér oda, ahol addig csak keserűség volt.
Nézzünk a szentek életére! Hányan voltak közülük, akiket megaláztak, rágalmaztak vagy üldöztek! Mégsem a bosszút választották, hanem Krisztus útját. Ezért lett az életük olyan termékeny. A szeretet mindig erősebbnek bizonyult a gyűlöletnél. Gondoljunk Szent István vértanúra! Miközben kövezték, így imádkozott: „Uram, ne ródd fel nekik ezt a bűnt!” Ez ugyanaz a lelkület, amelyet Jézus mutatott a kereszten.
A keresztény ember ezért nemcsak beszél a megbocsátásról, hanem igyekszik megélni azt. Persze ez nem könnyű. Vannak sebek, amelyek mélyek. Vannak igazságtalanságok, amelyeket emberileg szinte lehetetlen elengedni. Éppen ezért kell minden nap kérnünk a Szentlélek segítségét. Mondhatjuk egyszerűen: „Uram, még nem tudok teljes szívből megbocsátani, de szeretnék. Add meg hozzá a kegyelmet!”
Testvéreim! Vizsgáljuk meg ma lelkiismeretünket! Van-e valaki, akinek a nevét sem szeretjük hallani? Van-e valaki, akinek a sikerét nehezen viseljük? Van-e valaki, akitől évekkel ezelőtt elszakadtunk, és azóta sem kerestük a kibékülést? Ha igen, akkor Jézus ma nem elítélni akar bennünket, hanem gyógyítani. Az Ő irgalmas Szíve arra hív, hogy tegyük le a harag terhét, mert a szeretet nem a sérelmek számon tartásában, hanem az irgalomban válik teljessé.
Most tegyük fel magunknak a kérdést: hogyan lehet a megbocsátást a mindennapokban megélni? Mert könnyű egyetérteni Jézus tanításával, de nehéz megvalósítani, amikor bennünket ér sérelem.
Az első lépés az, hogy felismerjük, hogy senki sem tökéletes. Mindannyian követünk el hibákat. Néha meggondolatlanul beszélünk. Néha fáradtak vagyunk, türelmetlenek vagyunk, és akaratunk ellenére is fájdalmat okozunk másoknak. Ahogyan mi is kérjük mások türelmét, ugyanúgy nekünk is türelmesnek kell lennünk. Szent Pál apostol ezt írja: „Viseljétek el egymást szeretettel!”
A második lépés az alázat. Sok kapcsolat azért romlik meg, mert senki sem meri kimondani ezt a két egyszerű szót: „Bocsáss meg!” Pedig ezek a szavak csodákra képesek. Egy házasság megmenekülhet. Egy család újra egymásra találhat. Egy régi barátság helyreállhat. Sokszor azt gondoljuk, hogy ha elsőként kérünk bocsánatot, akkor veszítettünk. Jézus azonban azt tanítja, hogy az alázat nem vereség, hanem a szeretet győzelme.
A harmadik lépés az ima. Vannak emberek, akikért nem tudunk jó szívvel gondolni. Ilyenkor ne erőltessük az érzéseinket. Inkább kezdjünk el értük imádkozni. Először talán nehéz lesz, talán nem is őszinte, de ha minden nap ezt mondjuk: „Uram, áldd meg őt! Adj neki békét! Adj nekem is békét!” akkor lassan a Szentlélek megváltoztatja a szívünket.
Jézus nem azt mondta, hogy szeressük azokat, akik szeretnek bennünket, hanem azt mondta: „Szeressétek ellenségeiteket, és imádkozzatok üldözőitekért.” Testvéreim! Ne halogassuk a jót, mert nem tudjuk, mit hoz a holnap. Hányszor halljuk egy temetés után: „Bárcsak kibékültem volna vele!” „Bárcsak még egyszer beszélhettem volna vele!” Amíg élünk, addig van lehetőség a megbocsájtásra. Ne engedjük, hogy a nap lenyugodjon haragunk fölött. Ez a példabeszéd tulajdonképpen két tükör elé állít bennünket.
Az első tükörben meglátjuk önmagunkat Isten előtt. Olyanok vagyunk, mint a tízezer talentummal tartozó szolga. Adósságunkat nem tudjuk megfizetni. Mindenünk Isten ajándéka: az életünk, a hitünk, családunk, egészségünk, munkánk, reményünk és az örök élet ígérete. Ha ezt felismerjük, akkor megszületik bennünk a hála. A második tükörben pedig azt látjuk, hogyan bánunk embertársainkkal. Vajon ugyanazt az irgalmat adjuk tovább, amelyet Istentől kaptunk? Jézus azt mondta: „Arról ismeri meg mindenki, hogy tanítványaim vagytok, ha szeretitek egymást.”
Amikor majd egyszer megérkezünk földi életünk végére, nem azt fogja kérdezni tőlünk az Úr, hogy hány sérelmet őriztünk meg emlékezetünkben. Azt fogja nézni, mennyire engedtük, hogy az Ő irgalma átformálja a szívünket.
Ezért kérjük ma különösen ezt a kegyelmet: Urunk Jézus Krisztus! Köszönjük, hogy végtelen irgalommal megbocsátasz nekünk. Szabadíts meg bennünket a haragtól, a bosszúvágytól és a keserűségtől! Taníts bennünket úgy szeretni, ahogyan Te szerettél bennünket. Adj bátorságot a kiengesztelődéshez, alázatot a bocsánatkéréshez és nagylelkűséget a megbocsátáshoz. Tedd szívünket a Te Szívedhez hasonlóvá, hogy életünk tanúságtétel legyen a világ számára. Ámen
Csiszér Imre erzsébetbányai plébános
