Krisztusban drága jó testvéreim!
A mai evangélium az egyik legszebb és legmélyebb jelenet, amelyet Szent Máté feljegyzett számunkra. Jézus a kenyérszaporítás csodája után elküldi tanítványait a tó túlsó partjára. Ő maga pedig felmegy a hegyre imádkozni. Már ez a mozzanat is sokat tanít nekünk.
Jézus egész nap tanított, gyógyított, táplálta az embereket. Emberileg nézve elfáradt. Mégsem a pihenést választja elsőként, hanem az Atyával való együttlétet. A hegyre megy, hogy imádkozzon.
Ez azt üzeni nekünk, hogy minden szolgálat forrása az ima. Ha nincs ima, akkor a keresztény élet lassan kiüresedik. Lehetnek programjaink, lehetnek terveink, lehet sok munkánk, de ha hiányzik az Istennel való személyes kapcsolat, akkor elfogy az erőnk.
Miközben Jézus imádkozik, tanítványai a tengeren vannak. Az evangélium hangsúlyozza, hogy ellenszél támadt. A hullámok csapkodják a bárkát. A Szentírásban a tenger gyakran a bizonytalanság, a káosz, a veszély jelképe. Nemcsak akkor, hanem ma is. Sok ember élete olyan, mint ez a hánykolódó bárka. Viharok között élünk: van, akinek a betegsége a viharra, van, akinek a családi békétlenség a viharra, van, akinek a gyermeke miatt fáj a szíve, van, aki anyagi gondokkal küzd, van, aki magányos, van, aki elvesztette a reményt. Testvéreim, mindannyian ismerjük a saját viharinkat.
A tanítványok tapasztalt halászok voltak. Tudták, hogyan kell evezni. De most minden tudományuk kevésnek bizonyult. És ez velünk is előfordul. Vannak helyzetek, amelyeket emberi erővel nem tudunk megoldani. Sokszor a tudásunk is kevés, hogy valamit megoldjunk. Sokszor még az emberi kapcsolataink is kevésnek bizonyulnak. Tapasztaljuk sokszor, hogy vannak helyzetek, amikor még a pénz sem segít. Az orvos sem tud mindig gyógyítani. Az ember egyszer csak rádöbben arra a nagy igazságra, hogy szükségem van az Istenre. Sokszor csak akkor kezdünk igazán imádkozni, amikor elfogy minden emberi kapaszkodó, pedig Isten azt szeretné, hogy ne csak a bajban keressük Őt.
A negyedik őrváltás idején – vagyis hajnal felé – Jézus odamegy hozzájuk a vízen járva. Érdekes, hogy nem azonnal megy, hanem hagyja, hogy tanítványai megküzdjenek a tengeri viharral. Ez Jézus részéről egy nevelés. Isten sokszor nem azonnal veszi el a keresztet. Nem azért, mert nem szeret, hanem azért, mert a hitünket akarja megerősíteni. A gyermek is csak úgy tanul meg járni, ha az édesanya néha elengedi a kezét. Az édesapa sem hordozza mindig a gyermekét, néha engedi, hogy saját lábán álljon. Isten is így neveli gyermekeit. Nem hagy el bennünket, csak megtanít bízni.
Amikor Jézus közeledik, a tanítványok nem felismerik, hanem megijednek, azt hiszik, hogy kísértetet látnak. Milyen igaz ez a mi életünkre is testvéreim! Sokszor Isten segítsége egészen más formában érkezik, mint ahogyan elképzeltük. Mi csodát várunk a jó Isten pedig küld egy embert. Mi azonnali gyógyulást kérünk, a jó Isten türelmet ad. Mi azt kérjük, hogy vegye el a keresztet, a jó Isten pedig erőt ad a hordozásához. Mi azt kérjük, változtassa meg a világot, a jó Isten először a szívünket akarja megváltoztatni (jaj, de nekem is ezt nagyon nehéz elfogadni).
A tanítványok félnek. Erre Jézus megszólal: „Bízzatok! Én vagyok! Ne féljetek!” Szerintem ez a mai evangélium szíve, legalábbis én így élem meg. Ez a szó ma nekem, nektek szól: „Bízzatok!” Nem mindent rögtön érteni. Nem mindent rögtön megmagyarázni, hanem rábízni magunkat Krisztusra. Meghallani azt a mai világban Jézusunktól, hogy „Én vagyok.”
Ez nem egyszerű bemutatkozás akar lenni, hogy én ki vagyok, hanem ez az jelenti, hogy én vagyok az, aki mindig veletek vagyok, én vagyok, aki legyőzi a tengert, a vihart, a halált és a bűnt az életetekben.
Végül pedig ezt mondja: „Ne féljetek!” Az evangéliumokban ez az egyik leggyakrabban ismételt isteni felszólítás Jézus ajkáról. Miért? Azért, mert a félelem megbénít, a hit felszabadít. Azért, mert a félelem bezár a szeretet megnyitja az emberi szíveket.
Testvérem! Talán ma is vihar tombol neked az életedben. Lehet, hogy senki sem tud róla, de Jézus tudja. És ma is ugyanazt mondja: „Bízzál! Én vagyok. Ne félj!” Ezek a szavak kétezer éve erőt adnak a vértanúknak, a szenteknek, a betegeknek, a gyászolóknak, a családoknak, minden hívő embernek és ma nekünk is.
Drága jó testvéreim! Az evangélium ezen pontján a történet új fordulatot vesz. A tanítványok még mindig félnek, de Péter megszólal. Ez nagyon jellemző rá. Mindig ő az első, aki kérdez, aki lelkesedik, aki cselekszik. Így szól Jézushoz: „Uram, ha valóban te vagy, parancsold meg, hogy odamenjek hozzád a vízen!” Nem vakmerőség ez, hanem vágy arra, hogy közelebb kerüljön Krisztushoz. Péter nem a csodát keresi, hanem Jézust. Ez fontos különbség. A igazi hitbeli keresztény ember sem rendkívüli élményekért követi Krisztust, hanem azért, mert Ő az élet Ura. És Jézus válasza rövid: „Jöjj!” „Gyere!” „Indulj!” Mindössze egy szó, de mégis ebben az egy szóban ott van az egész keresztény élet meghívása. Gyermekem jöjj, jöjj közelebb, jöjj ki a félelmeidből, jöjj ki a megszokásból, jöjj ki a bűnből, jöjj ki a haragból, a bosszúból és jöjj hozzám!
Péter engedelmeskedik és kilép a bárkából. Ez volt talán a legnehezebb lépés. Péter részéről. A bárka biztonságot jelentett. Igaz, hánykolódott, de mégis ismert volt, mert halász voltam. A víz viszont emberileg lehetetlen út.
Milyen sokszor ragaszkodunk mi is a saját „bárkánkhoz”! A megszokásainkhoz, a kényelmünkhöz, a régi életünkhöz. Pedig Krisztus sokszor arra hív, hogy merjünk kilépni a saját „bárkánból!” Van, akit arra hív, hogy bocsásson meg. Van, akit arra, hogy rendezze a házasságát. Van, akit arra, hogy rendszeresen imádkozzon. Van, akit arra, hogy gyakrabban járuljon szentgyónáshoz és szentáldozáshoz. Van, akit arra, hogy szolgáljon és segítsen másokat. Testvérem! Mindegyik meghívás egy újabb „Jöjj!”. „Gyere!” „Indulj!”
Péter pedig addig jár a vízen, amíg Jézusra néz. Higgyek el, hogy amíg Krisztus áll életünk középpontjában, addig a legnagyobb nehézségek között is megmarad a remény. Nem azért, mert nem lesznek gondjaink, mert lesznek, hanem azért, mert tudjuk, hogy nem vagyunk egyedül a gondokban, mert Isten velünk! Az evangélium azonban így folytatódik: „Amikor azonban látta az erős szelet, megijedt.” Ez az a pillanat, amikor Péter tekintete elfordul Jézusról. Pedig nem Jézus változott meg., nem a meghívás változott meg, hanem Péter szíve változott meg. Miért? Mert elkezdte nézni a vihart. És amikor a viharra figyelt, már nem tudott Jézusra figyelni.
Nem ugyanez történik velünk is? Annyi minden elvonja a figyelmünket Krisztusról. A hírek, a félelmek, a bizonytalanságok, a csalódások, a bűneink. Ha ezek töltik be a szívünket, könnyen elveszítjük a békénket. Aztán Péter süllyedni kezd és ekkor nem büszkélkedik, nem mentegetőzik, hanem felkiált: „Uram, ments meg!” Talán ez az egyik legszebb ima az egész Szentírásban. Miért? Mert rövid, egyszerű és őszinte!
Sokszor mi is hosszú imákat keresünk, pedig a legmélyebb ima néha ennyi szerintem (nem akarok ezzel senkit bántani és megbotránkoztatni): „Uram, segíts!” „Uram, irgalmazz!” „Uram, ments meg!” És ha őszinte az imánk és nem megszokás, akkor Jézus azonnal kinyújtja a kezét. Nem várja meg Jézus, hogy Péter teljesen elsüllyedjen. Nem elfordul tőle, hanem megmenti.
Ilyen az irgalmas Isten testvéreim! Amikor őszinte szívvel kiáltunk hozzá, mindig közel van. Ezután Jézus így szól: „Kishitű, miért kételkedtél?” Nem azt mondja Jézus, hogy „hitetlen”, mert Péter hitt, csak a hite megingott. És ez nagy különbség.
A keresztény ember életében is vannak nehéz időszakok. Lehetnek kérdések, küzdelmek, könnyek. Ezek önmagukban nem jelentik a hit elvesztését. A döntő kérdés az, hogy ilyen helyzetben is Krisztushoz fordulunk-e vagy valaki, vagy valami máshoz? Péter azt tette, hogy Jézushoz fordult a nehéz időben! Ezért lett később az apostolok fejedelme. Nem azért, mert hibátlan volt, hanem mert mindig visszatért Jézushoz.
Testvéreim! Mindannyiunk életében vannak pillanatok, amikor úgy érezzük, hogy süllyedünk. Talán a saját gyengeségeink miatt, talán a világ nehézségei miatt, de ilyenkor ne a hullámokat nézzük, hanem Krisztust, aki ma is felénk nyújtja a kezét, és azt mondja: „Ne félj! Fogd meg a kezem!”
Miután Jézus megragadja Péter kezét, együtt visszatérnek a bárkába. Az evangélista egy rövid, mégis rendkívül jelentős mondattal írja le a folytatást: „Amint beszálltak a bárkába, elállt a szél.” Jézus jelenléte békét hoz. Nem csupán a tengerre, hanem az ember szívére is. Gondoljunk csak a saját életünkre! Hányszor tapasztaltuk már, hogy egy nehéz helyzet önmagában nem változott meg azonnal, mégis béke költözött a szívünkbe, mert tudtuk, hogy az Úr velünk van.
Az evangélium végén a tanítványok leborulnak Jézus előtt, és ezt mondják: „Valóban Isten Fia vagy!” Számunkra is a legfontosabb kérdés mindig ez, hogy ki nekem Jézus? Ez az válasz nem csupán szavakból áll. A válasznak az életünkben kell láthatóvá válnia. Akkor, amikor vasárnap eljövünk a szentmisére, amikor megbocsátunk, amikor segítünk a rászorulón, amikor kitartunk az imádságban, akkor újra és újra kimondjuk tetteinkkel és tetteinkkel, hogy „Valóban Te vagy az Isten Fia.”
Testvéreim! Ma is sokféle vihar tombol a világban. Háborúk, bizonytalanságok, betegségek, családi válságok, hitbeli közömböség. Könnyű lenne azt gondolni, hogy a sötétség erősebb, de ez az evangélium arra tanít, hogy a végső szó mindig Krisztusé, mert Ő az, aki a hullámok fölött jár, mert Ő az, aki felemeli a süllyedő embert, mert Ő az, aki lecsendesíti a vihart, mert Ő az, aki békét ad. Ezért amikor majd életünk legnehezebb órái elérkeznek, jusson eszünkbe ez az evangélium. Halljuk meg újra az Úr szavát: „Bízzatok! Én vagyok! Ne féljetek!” Ha ezt a három mondatot valóban a szívünkbe írjuk, akkor semmilyen vihar nem tud elszakítani bennünket Krisztustól.
Testvéreim! Most tekintsünk erre az evangéliumra úgy, mint saját életünk tükörképére. Az egyházatyák – köztük Szent Ágoston és Aranyszájú Szent János – gyakran úgy magyarázták ezt a jelenetet, hogy a bárka az Egyház jelképe. A világ tengere sokszor háborog: üldözések, hitetlenség, közömböség, megosztottság és szenvedés támadja Krisztus népét. Mégis a bárka nem süllyed el, mert Krisztus vigyáz rá.
Ugyanakkor a bárka jelképezheti a saját életünket is. Minden ember hordoz örömöket és fájdalmakat, reményeket és csalódásokat. Időnként úgy érezzük, hogy túl nagyok a hullámok, és kevés az erőnk.
A vihar nem mindig büntetés. Sokkal inkább próbatétel, amelyben megmutatkozik, mire építettük az életünket. Amikor minden jól megy, könnyű azt mondani: „Hiszek Istenben.” De amikor a betegség érkezik, amikor elveszítünk egy szerettünket, amikor valakiben csalódunk, amikor imáinkra nem kapunk azonnali választ, akkor válik nyilvánvalóvá, milyen mély a hitünk. Isten nem azért engedi a próbákat, hogy elbuktasson bennünket, hanem hogy megtisztítsa a hitünket, mint az aranyat a tűz. Péter alakjában önmagunkra ismerhetünk. Van bennünk bátorság, amikor elindulunk Krisztus felé. Van bennünk félelem, amikor a nehézségeket nézzük. Van bennünk gyengeség, amikor kételkedünk. De legyen bennünk alázat is, hogy kimondjuk: „Uram, ments meg!” Ez az ima minden keresztény ember imája lehet. Nem kell mindig hosszú szavakat keresnünk. A szívből fakadó egyszerű könyörgést Isten mindig meghallja.
Az evangélium egyik legmeghatóbb mozzanata, hogy Jézus azonnal kinyújtja a kezét. Nem azt kérdezi először: Miért hibáztál? Miért voltál gyenge? Miért estél el? Ő először megment, csak ezután tanít. Így bánik velünk ma is. A szentgyónásban előbb megbocsát, az Eucharisztiában előbb táplál, a kegyelmével előbb felemel és csak ezután formál bennünket egyre inkább Krisztus hasonlatosságára.
A történet végén nemcsak a tanítványokhoz szól az Úr, hanem hozzánk is. Ma is azt mondja: „Jöjj!” Jöjj közelebb hozzám az imában! Jöjj közelebb hozzám a szentmisében! Jöjj közelebb hozzám a szentgyónásban! Jöjj közelebb hozzám a szeretet cselekedeteiben! Ne félj kilépni a biztonságot jelentő „bárkádból”, amikor én hívlak.
Testvéreim! Lehet, hogy holnap újra vihar támad az életünkben, lehet, hogy ismét erős lesz az ellenszél, de ne feledjük: ugyanaz a Krisztus, aki a Galilea tavon járt, ma is velünk van. Ő ma is látja küzdelmeinket. Ő ma is meghallja kiáltásunkat. Ő ma is kinyújtja felénk kezét, és ma is ugyanazzal a szeretettel mondja: „Bízzatok! Én vagyok! Ne féljetek!” Ha ebbe a három mondatba kapaszkodunk, akkor életünk minden viharán át eljutunk ahhoz a kikötőhöz, amelyet Isten készített az őt szeretők számára: az örök élet öröméhez. Ámen.
Csiszér Imre erzsébetbányai plébános
