Krisztusban Szeretett Testvéreim!
A földi világtól búcsúzó Jézus utolsó intelmeit hallottuk az evangéliumban, amely a keresztény életben a legfontosabb: a szeretet parancsa. Ez Jézusnak a végrendelete, hiszen halála előtt mondotta el, az utolsó vacsora termében. A Jézus által óhajtót szeretet kétágú: Isten és embertársaink szeretete. Csak a szeretet teszi igazán értékessé, gyümölcsözővé emberi életünket.
Vajon van–e szebb kívánság, mint a szeretetben való megmaradás óhaja és kívánsága? A házasságra lépő jegyesek abban a reményben fogják meg egymás kezét, hogy kölcsönös szeretetüknek a fényét, ne homályosítsa el a múló idő. Minden egyes emberben nagy erővel dolgozik a megmaradás vágya. Valahányszor megérint selymes szárnyával a szeretet, két kézzel ragadjuk meg, szívünkhöz szorítjuk, hogy el ne hagyjon, hanem megmaradjon a szívünk fészkében. Nem véletlen, hogy Jézus is azt kérte apostolaitól, hogy maradjanak meg az ő szeretetében.
Testvéreim!
Ha Krisztust szeretjük, akkor Jézusban magát Isten szeretjük, hiszen Ő a szerető Isten földi képmása. Ebben a szeretetben megmaradni, sőt növekedni a legfőbb feladatunk itt a földi életben. Ahogy az imában is kérjük: „Add, hogy Téged mindig jobban szeresselek!” A szeretetnek a tüze ne hűljön ki iránta, a mi szíveinkben soha, de soha. Ha megmaradunk ebben a szeretetben, akkor mi Istenben maradunk, és Isten mibennünk. Kell ennél nagyobb ajándék, nagyobb kegyelem, mint az, hogy a Szentháromságba bele vagyunk kapcsolva, de az igaz, rajtunk áll, hogy megmaradunk-e ebben az életközösségben, ebben a szeretetben.
Hogyan mutathatjuk meg Isten iránti szeretetünket? Elsősorban parancsainak a teljesítésével. Ha nem vagyunk készek megtenni, amit nekünk parancsol és kíván tőlünk, mondhatjuk-e, hogy szeretjük őt? Embertársaink szeretete is bizonyítéka Isten iránti szeretetünknek. Hiszen Istenért szeretjük őket, és Isten arcát látjuk meg minden egyes emberben. Ezért állítja Szt. Ágoston: „A felebaráti szeretet lépcső az Isten iránti szeretethez.”
Ha a családban a gyermeket megajándékozzuk vagy neki valamivel örömet szerzünk, akkor ezzel a szülőt is megnyerjük magunknak. Így van ez Istennel is: ha az Ő gyermekeit, vagyis embertársainkat szeretjük, ezzel Istennek is örömet szerzünk és Őt is megnyerjük magunknak. Az emberek iránti szeretetünkkel az Isten is barátunkká tudjuk tenni. De ez csak rajtunk áll vagy bukik.
A szeretet másokra is kiárad. Önző szeretet elképzelhetetlen, és ellentmond a szeretet lényegének. A szeretet mindig arra figyel, hogy hogyan tehet másokat boldoggá. Isten is azért szeret minket, azért árasztja ránk szeretetét, mert boldogítani akar. A mércét is megadja felebaráti szeretetünk számára: úgy kell szeretnünk őket, amint Jézus szeretett, és szeret ma is minket.
Nyilvánvaló, hogy ennek a krisztusi szeretetnek a melegét elsősorban környezetünkben, családunkban kell kisugároznunk. Nem az emberiséget kell szeretnünk, hanem a konkrét embert, akinek a boldogságát, rád és rám bízta az Isten.
Testvéreim!
Azonban az is nyilvánvaló, hogy a krisztusi szeretet nem korlátozódhat csupán a családi környezetünkre. Jézus arra szólít fel téged és engem, hogy maradandó gyümölcsöt teremjünk. Vajon, mit jelent ez? Nem mást, mint a jótettek gyakorlását, baráti jobbunknak a kinyújtását a másik ember felé. Álljon itt példaként egy japán lány esete: Fiatalon elveszítette édesanyját, aki számára a legtöbbet jelentet az életben. Hiába próbálta különféle élvezetekkel kárpótolni magát, nem sikerült. Elkeseredésében a vonat elé vetette magát. Az orvosi beavatkozás megmentette az életét, de lábát és fél karját elveszítette. El tudjuk képzelni, hogy milyen lelkiállapotba került. Elkezdte gyűjteni az altató tablettákat azzal a szándékkal, hogy véget vett életének. Ekkor egy pap felkereste betegágyán. Mindent megtett, hogy visszaadja a lány életkedvét, és az egyik nap ajándékba hozott egy magnószalagot, rajta egy húsvéti prédikációval. Ez elvezette Jézushoz, és ez a találkozás megváltoztatta életét. Később házasságot kötött, és teljes életét az evangélium hirdetésének szentelte. Megmentette ezt a lányt a maradandó gyümölcs: a szeretet! Az tény és való, hogy földi életünkben a legnagyobb siker: megmaradni a szeretetben, minden csalódás és szenvedés ellenére.
Testvéreim!
Tükröződik-e életünkben ez a krisztusi szeretet? Ha mi mindig csak ridegek, önzők, gyanakvók vagy gyűlölködök vagyunk, ha mások becsületének ártunk, ha részvét nélkül, egy jó szó nélkül elmegyünk a mások bajai mellett, akkor hogyan mondhatjuk el, hogy úgy szeretjük őket, mint Krisztus minket? Ha ezt tesszük csak csúfolkodunk a szeretettel, gúnyt űzzünk belőle. Szeretetünkből nem zárhatunk ki senkit, hiszen Isten sem személyválogató. Mi sem kivételezhetünk a szeretet gyakorlásában: szeretlek, mert, nem szeretlek, mert! Ilyet soha, de soha nem szabad mondanunk. Nem kell számítson a másik ember arcszíne, nemzetisége, vallása, műveltsége vagy éppen anyagi helyzete, egyformán kell szeressünk minden embert. Nagyon jól tudom, hogy ez nagyon nehéz, és nagyon szép szavak, de erre legalább törekednünk kell, ha nem is sikerül is. Szeretetünket nem elég csak szóban hangoztatnunk, hisz ez a legkönnyebb, hanem tettekkel is meg kell, hogy mutassuk. Szent XXIII. János pápa elve volt: „Senki se távozzék tőlem úgy, hogy legalább egy jó szót ne kapott volna tőlem.” A szeretet gyakorlása nem mindig azt jelenti kedves testvér, hogy a zsebembe nyúlok aprópénzért, vagy valami aprósággal elhallgattatom a rászorulót, hanem mit is hallottunk XIII. János pápától: „Senki se távozzék tőlem úgy, hogy legalább egy jó szót ne kapott volna tőlem.” Mi is ezt tehetjük testvérem, mert egy bátorító szóval, egy bíztató mosollyal többet tudunk adni embertársunknak. És ezzel biztos, hogy mi is jobban tudjuk szolgálni a krisztusi szeretetett, mint azzal, hogy adtunk volna neki valamit.
Don Bosco Szent János ajánlotta: „Szerettessétek meg magatokat az emberekkel, hogy általatok megszeressék az Istent.” Vagyis a szeretetnek minden egyes megnyilatkozása végső fokon az Istenre mutat, és hozzá vezet. Nagyon nehéz a szeretetett krisztusian megélni, azt hiszem, hogy sohasem fogjuk ebben Krisztust megközelíteni, de szeretetünkből láthatóvá kell tennünk annyit, amennyit csak tudunk, hisz mi is sóvárgunk utána, mint minden ember.
Testvéreim!
Lássuk be: napjainkban nem elég az, hogy elutasítjuk a bosszúállást, a gyűlöletet és az erőszakot, hanem tanúságot kell tennünk Isten jelenlétéről, a szeretet jelenlétéről a világban. A keresztény ember elmondhatja, hogy hitt Isten szeretetének. Megérezte és megtapasztalta Isten szeretetét. És megkísérli minden nap viszonozni ezt a szeretetet azzal, hogy továbbadja, amikor minden emberben Krisztust szereti. Ugyanakkor a szeretet mindig titok marad számunkra, hiszen nem tudhatjuk, hogy mi az a cselekedet, mozzanat vagy szó, ami felkelti a szeretet érzését szívünkben valaki iránt. És azt sem láthatjuk előre, hogy mi lesz az a cselekedetünk, az a szavunk, amely megérteti a másik emberrel, hogy szeretjük őt, mert ez a tett az önzetlen szeretetünknek a jele. Rainer Maria Rilke, a Prágában született német-cseh költő, abban az időben, amikor Párizsban tartózkodott minden nap elsétált kísérőjével, egy helybeli hölggyel arra a térre, amelyen egy koldus várta az emberek adományait. A koldus soha nem nézett fel az emberekre, nem adta különösebb jelét annak, hogy kér, de még a köszönetét sem fejezte ki soha. Mozdulatlanul ült mindig, nem örült a nagyobb adománynak, s nem méltatlankodott akkor sem, ha nem adtak neki. Látszott rajta, hogy napról napra abból él, amit kap, de a következő napra már nem tudott félretenni semmit. Rilke soha nem adott neki egy fillért sem, francia kísérőnője viszont gyakran dobott pár pénzdarabot a koldus dobozába. A hölgy egy napon megkérdezte a költőt, hogy miért nem adakozik a koldusnak. Rilke csak ennyit válaszolt: "A szívét kell megajándékozni, nem a kezét." Néhány nap múlva a költő egy éppen kinyílt fehér rózsát vitt a sétára és a téren a koldus tenyerébe tette, majd azonnal tovább akart indulni. Ekkor azonban a koldus váratlanul felnézett, nehézkesen felkelt, megfogta és megcsókolta a számára idegen férfi kezét, majd a rózsával együtt elment. Egy héten keresztül nem volt ott a téren. A nyolcadik napon azonban újra megjelent és a megszokott helyen ülve koldult. Pontosan olyan volt, mint korábban, nem szólt senkihez, s nem nézett az emberekre. "De hát miből élt egy héten keresztül?" - kérdezte csodálkozva a francia hölgy a költőtől. "A rózsából" - válaszolta Rilke.
Testvéreim!
A szeretet sokszor ilyen váratlanul ér minket. A szeretetből élünk. A szeretet éltet minket. Nem lehet előre kiszámítani, hogy mikor fog elérni minket. Nem lehet megtervezni, hogy mikor, kit, milyen módon, milyen cselekedettel fogunk szeretni. Bátorság és leleményesség kell ahhoz, hogy észrevegyük és kihasználjuk azt a pillanatot, amikor lehetőségünk van a szeretet megélésére és továbbadására. Márai Sándor írja: "Ha az ember szeret valakit, mindig megdobban később a szíve, amikor hall róla vagy látja". Talán ezt inkább a szerelemre érti. De ehhez hasonlóan talán azt mondhatjuk, hogy a szeretet az, amikor meglátva egy szeretetre vágyó embert megdobban a szívünk. Nem később, nem utólag, hanem azonnal megdobban a szívünk, s rögtön tudjuk, hogy mit kell tennünk, hogy az az ember megkapja a szeretetet. Néha ez talán egy szeretetteljes szó. De sokszor nem elég a beszéd! Máskor talán egyetlen mosoly. Vagy egy szál fehér rózsa. Találd ki, hogyan tudsz a legjobban szeretni! Ámen!
Csiszér Imre, erzsébetbányai plébános
