Krisztusban drága jó testvéreim!
József Attila, Mama című szeretném idézni, most az elmélkedés elején:
Már egy hete csak a mamára
gondolok mindig, meg-megállva.
Nyikorgó kosárral ölében,
ment a padlásra, ment serényen.
Én még őszinte ember voltam,
ordítottam, toporzékoltam,
hagyja a dagadt ruhát másra.
Engem vigyen fel a padlásra.
Csak ment és teregetett némán,
nem szidott, s nem is nézet énrám
s ruhák fényesen, suhogva,
keringtek, szálltak a magasba.
Nem nyafognék, de most már késő,
most látom, milyen óriás ő –
szürke haja lebben az égen,
kékítőt old az ég vizében.
József Attilának ezek a szavai jutnak az eszünkbe, amikor a názáretiek viselkedését halljuk az evangéliumban. Szívüket öröm járja át, hogy elérkezett a hozzájuk Jézus, hogy elérkezett számukra is a megváltás ideje. Át is adták volna magunkat Jézusnak, de minden megtérésnél rögtön meg is jelenik a kisértő, a gonosz. És rögtön azt is kérdezik: „De hát nem József fia ez?” Jézus a közhangulatot is érezte, és azonnal válaszolt is: „Biztosan ezt a mondást szegezitek majd nekem: Orvos, gyógyítsd magadat!” Jézus érezte, hogy próbára akarják őt tenni a názáreti emberek. Jézus érezte, hogy le is akarják őt vizsgáztatni, azok, akikkel együtt nőt fel, hiszen ezt mondták neki: „A nagy tetteket, amelyeket – mint hallottuk – Kafarnaumban végbevittél, tedd meg a hazádban is.”
Illés és Elizeus prófétákat hozza fel Jézus példának. Ez azonban nem nyugtatta meg őket. Csak annyit akart velük is közölni, mint a kánai menyegzőn édesanyjával, hogy az Ő működése az Atya akaratának a teljesítése. Csak az a különbség, hogy a Szűzanya ezt megértette, és rábízta magát a mennyei Atya akaratára és Fiának a szavaira, és továbbra is mélyen hit Fiának szeretetében, és bízott, előre is bízott a csodában. Addig, amíg a Szűzanya alázatosan meghajolt a jó Isten előtt, addig a Názáretiek nem ezt tették, hanem „a zsinagógában mind haragra gerjedtek. Felugrottak, kiűzték Őt a városon kívülre, és felvezeték arra a hegyre, amelyen városuk épült, a szakadék szélére, hogy letaszítsák. De Ő áthalad közöttük, és eltávozott.”
Názáretiek! Miért űztétek ki magatok közül Krisztust? Ott volt közöttetek és veletek az Üdvözítő. Ott volt az Istennel való kibékülés lehetősége! Vagy ti nem szorultatok bűnbánatra és kiengesztelődésre? Nektek nem kell a Megváltó? Ti majd magatok akarjátok megváltani önmagatokat? Ott volt a Mester, aki tanított volna titeket is. Tökéletesítette volna a törvény eddigi ismeretét! Nektek más tanító kellett volna? Názáretiek! Ti nem jártatok úgy, mint József Attila? Már nem űznétek el Őt. Már „nem nyafognék, de most már késő, most láttom, milyen óriás ő.” Ezek mind elmulasztott és soha vissza nem térő lehetőségek! De sajnos nekünk is sok ilyen soha vissza nem térő lehetőség van az életünkben! Egy elmekorház orvosa mesélte el jó barátjának megdöbbentő élményét. Az egyik betegje állandóan a szemetes vedrekben, szeméttárolókba vájkált, kutatott. Bármit csináltak vele, feldöntötte a szeméttárolókat, a szemetet kiszórta, válogatta. Aztán egyszer, amikor a betegnek látogatói voltak, fény derült a titokra. A szerencsétlen ember egy megtévedt, indulatos pillanatában, lázadásában összetörte az esküvői keresztjüket, összetépte a szentképeket, és a szemétbe dobta. S egyszer csak keresni kezdte, de nem találta! Már kellett volna a kereszt, a szentkép, de már nem találta! Már kellett volna Jézus, de elborult elmélye már nem találta meg!
Drága jó testvéreim!
Gyakran idézett közmondás lett Jézus megállapításából, amellyel názáreti kudarcát indokolta: „Senki sem proféta a saját hazájában.” Az ember sokszor kevesebb megértést és elismerést kap hozzátartozóitól, mint az idegenektől. Nehezen ismerjük el, hogy egy hozzánk közel álló ember a természet vagy a kegyelem jóvoltából magasabbra nőtt nálunk. Ezt történt Názáretben is, midőn az önmagát Messiásnak nevező Jézust egyszerűen csak József fiának nevezték. Nem tudták elképzelni, hogy a Messiás egy ácsműhelyből, munkásruhában érkezzék közéjük.
Jézus elhagyta Názáretet, mert senki sem tartotta vissza. Elhagy minden személyt, családot, közösséget és országot, ahol nem fogadják be, ahol elutasítják kegyelmét. Kisded nyájára vár a feladat, hogy visszatartsa őt ettől a számukra végzetes lépéstől. Nekünk kell kérnünk: Maradj velünk, Uram! Vigaszunkra szolgálhat az a tény, hogy Jézusnak erős gyökerei vannak a földön és ő maga is ragaszkodik hozzánk. Ennek köszönthető, hogy annyi időfecsérlés, annyi tehetségpazarlás után Jézus még mindig nincs kiűzve a földről. Emléke ott van mindenütt. Templomok és iskolák falán, harangtornyokon és hegyek ormain, útmenti kápolnákban, ágyak fejénél és sírok felett: millió és millió kereszt emlékeztet a Megfeszített halálára.
Ha Jézus mellé állunk, levegővé válnak ellenségeink, akadály nélkül mehetünk vele együtt a mennyei Jeruzsálem felé. Miért részesülne Egyházunk kedvezőbb fogadtatásban az úgynevezett „keresztény” Európában, mint annak idején szülővárosában, Názáretben? Sokan agyonhallgatják vagy nevetségessé teszik Egyházunk tanítását. De mi mást várhatna? Talán hódolatot, kézcsókot? Krisztus nem a nyilvános elismerés útján váltotta meg a világot, hanem a keresztfán.
Drága jó testvéreim!
A názáretiek összecserélték az imádság házát a vásáros bódéval, Jézust pedig valami bűvésszel. Amikor pedig emiatt szemrehányásban részesültek, esztelen haragra lobbantak. Készek akár meg is ölni Jézust. Ejtsünk szót a haragról is és annak következményeiről.
Mi a harag?
A régi világban, amikor beesteledett, az éjjeli őr végigjárta az utcákat és mindenkit figyelmeztetett, hogy oltsák el a tüzet, nehogy éjjel, amig alusznak, tűzvész keletkezzék. Nos, a harag lappangó parázs, ha nem vigyázunk, rengeteg kárt okoz az életünkben. Olyat találunk mondani, amit magunk sem akartunk. Azt még soha senki sem bánta meg, hogy csendben maradt és hallgatott, de azt nagyon sokan megbánták, amikor haragjukban beszéltek.
Mi a harag?
Láttunk már nyári zivatart? Hirtelen besötétedik, mintha este lenne, aztán kitör a pokol: zug a szél, veri a záport, közben villámlik és mennydörög. Talán az egész nem tart sokáig, de aztán sírva járhatjuk végig a kertet. Fák kidőlve, ágak letörve, a gyümölcs a sárba, a vetemények a víz alatt. Ezt tudja tenni a harag is a lelkünkben. Gyökerében feldúlja a harag lelkünk nyugalmát.
Mi a harag?
Robbanás: túlfeszültség következtében következik be, mert vagy a feszültség mérő volt hibás, vagy a szelep nem működött rendesen.
Mi a harag?
Állati ösztön: az állatban nincs értelem, az emberben a harag nem engedi, hogy az értelem működjék. Amikor vásárolunk valamit, figyeljük a mérleget, hogy be ne csapjanak. Amikor pedig elönt a harag, mi sem mérlegelünk, hanem mindig többet mondunk, mint amennyit kellene. Falun mivel kezdődik a harag? Azzal, hogy a tyúk a szomszédban rakta le a tojást. Városban pedig idegesen átkopognak, hogy zárják már le azt az átkozott tv-t, halkítsák le a rádiót, szóljanak rá a gyerekekre, ne futkossanak olyan nagy zajjal. Ilyenkor kettőn áll a vásár. Hányszor fordul elő, hogy akik eddig jó szomszédok voltak, most örökre haragosokká válnak. Régi barátságok végleg fölbomlanak, családi béke léket kap. Utána jön sokszor végig az életen a késő bánat és az önvád: miért is kellett kimondani azokat a meggondolatlan szavakat! Tolsztoj egyik elbeszélésében két falusi család békességben él egymás mellet évtizedeken át. De mikor a fiatalabb nemzedék lép be helyükbe, megkezdődik előbb a civakodás, később a pörösködés, végül a bosszúállás. Az egyik tűzcsóvát dob a másik házára. De az már lesben áll, most nem az égő házat menti, hanem a másiknak esik. Addig verekednek, míg mind a két ház porig ég. Így égnek sokszor porrá barátságok, szomszédságok és családok.
Drága jó testvéreim!
Jézus nem sújtott le az esztelen haragvókra, nem szidalmazta őket, nem rendezett nagy jelenetet, nem engedte, hogy Őt magát is elsodorja az indulat. Ugyanezt tette, amikor a bíróság előtt az egyik szolga arcul ütötte. Csendesen megmondta neki: „Ha rosszul szóltam bizonyítsd be, ha pedig nem, akkor miért ütsz engem?” És ugyaígy tett a kereszten is: lent a hóhérok gúnyolódnak, Ő fent a kereszten imádkozik: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek!”
Mit kell tennünk?
Az első: ne érezzük magunkat nagyon megalázottnak. Ne keresünk minden szó mögött rejtett célzást és sértést. Szinte minden harag az érzékenykedéssel, sértődékenységgel és méltatlankodással kezdődik. És ha tényleg valami igazságtalanság történik velünk, ne fújjuk föl! Egy pillanatra sem szoktunk arra gondolni, hogy Isten milyen elnéző és türelmes velünk szemben. „De hát csak nem engedem, hogy a fejemen táncoljanak!” Sajnos, a legtöbbször nem is erről van szó, hanem arról, hogy szinte várjuk az alkalmat, hogy jól beolvashassunk, jól odamondogathassunk.
A másik: ne cselekedjünk azonnal, mert a hirtelen harag mindig rossz tanácsadó. Megint az Úr Jézusra kell figyelnünk. Péter apostol hirtelen haragjában kardot ránt és levágja a főpap szolgájának a fülét. „Tedd hüvelyébe kardodat – szolt Jézus -, mert aki kardot ránt, maga is kard által vész el.” Mielőtt szóra nyitnánk a szánkat, meg kell kérdeznünk az okosságot: Biztos, nekem van igazam? Nem túloztam el a sérelmet? Hátha én vagyok a hibás, vagy legalábbis én is hibás vagyok. Azután meg kell kérdeni a bölcsességet: Nem siettem el a dolgot? Valóban, válaszolja a bölcsesség, várj egy kicsit, amíg föltisztul a szemed és lehiggad az agyad, nehogy olyat tégy, ami miatt később szégyenkezned kellene. Végül engedni kell, hogy a szívünk is szóhoz jusson: Nem, nem akarok fájdalmat okozni másnak. George Washington, az Egyesült Államok későbbi elnöke, fiatal tiszt korában belesodródott egy verekedésbe. Mindenki meg volt győződve róla, hogy ebből párbaj lesz. Ő azonban másnap fölkereste tiszttársát és bocsánatát kérte, mert a veszekedést ő indította el meggondolatlan hevességével… Ha párbajoznak, talán sohasem lett volna az USA elnöke.
Szelíd és alázatos Jézus! Értesd meg velünk, hogy a szelídség sohasem gyengeség és az alázat nem meghunyászkodás. Add meg az erőt is hozzá, hogy az értelem, és ne a szenvedély uralkodjék rajtunk. Ámen.
Csiszér Imre, erzsébetbányai plébános
