Évközi 12. vasárnap

Krisztusban szeretett drága jó testvérek!

Ha valaki komolyabb munkahelyre jelentkezik általában követelnek tőle egy iratot, amelynek neve Curriculum Vitae. Magyarán ez azt jelenti, hogy ebben az iratban feltüntetik röviden mindazt, amit az illető személy tett addigi életében: hol végezte iskoláit, milyen minősítéssel, hol dolgozott azelőtt. Ezen iraton kívül ajánlóleveleket is szoktak kérni, amelyből megtudható, hogy miért is érdemes a jelentkezőt felvenni a munkahelyre. Röviden szólva minél több iratból ki kell, hogy ki derüljön, hogy kinek tartják őt mások.

Hasonló kérdéssel fordul Jézus tanítványaihoz is: „Kinek tartanak engem az emberek?” Az apostolok elmondják, hogy valamelyik prófétának gondolják az Urat. Akár Keresztelő Jánosnak, akár Illésnek, akár valamelyik másnak. Miért gondolták ezt Jézusról az emberek? Ahhoz, hogy válaszolni tudjunk tisztáznunk kicsoda egy próféta. Amikor ezt a szót halljuk általában arra gondolunk, aki megjósolja a jövőt. A próféta azonban nem elsősorban ezt a feladatot kellett, hogy ellássa. A prófétának Isten üzenetét kellett hordoznia még akkor is ha ez komoly szenvedéssel járt, sőt előfordult, hogy a prófétákat meg is ölték. A próféták általában a pusztában kellett, hogy éljenek, mert oda üldözték az emberek őket. Ez történt Illés prófétával is, akit csupán az isteni gondviselés tartotta életben a pusztában.

Midőn ezen véleményeket hallja Jézus az apostolok véleményét is kikérdezi: „Hát ti mit mondotok, ki vagyok?” Mint mindig Péter válaszol most az apostolok nevében: „Te vagy Isten szentje” Isten szentje azt jelenti, hogy próféta, de még prófétánál is több. Péter kifejezte azt, hogy ők, akik mindig Jézussal voltak többet fedeztek fel Jézusban mint egy prófétában: csodákat tett, embereket gyógyított testileg és lelkileg, de talán legfőképpen azt, hogy úgy beszélt, ahogyan senki azelőtt, mint akinek hatalma van, akit érdemes követni, aki erőt ad annak, akinek már senki sem segít. Ezért Jézus Isten szentje, Isten Fia. Azt azonban, aki önzetlenül cselekszik az emberek nem értik meg.

Hajlamosak vagyunk mi emberek mindig azt nézni egy jótett mögött, ami akár velünk is történik, hogy felfedezzünk egy hátsó szándékot. Vajon mit akar az, aki velem valami jót tesz. Nem tudjuk megérteni, hogy jót lehet önzetlenül is tenni, nem feltétlenül jutalomért. Ha valaki így cselekszik azt nehezen lehet megérteni, az más, az nem közülünk való, az nem azt teszi amit mi akarunk, nem úgy gondolkozik ahogyan mi akarjuk s ezért kizárjuk körünkből, mellőzzük vagy mivel fülünkbe kiáltja bűneinket, szenvedés lesz a sorsa részünkről. Ezért mondja Jézus, hogy az ő sorsa is a próféták sorsa lesz, sőt mi több bár Isten fia, őt sem fogják megérteni, hanem üldözni fogják. Jézus a szenvedésről beszél, de arról is, hogy ez nem csupán az ő sorsa lesz hanem annak is, aki őt követi, illetve aki igazán követni akarja. Mert vannak keresztények, akik szokásból azok, vagy az anyakönyvek úgy tüntetik fel és vannak keresztények, akik Krisztust követni is akarják. A különbség abban áll, hogy mi a mi válaszunk arra a kérdésre, hogy mi kinek tartjuk Jézust.

És most felteszem én is a kérdést neked testvérem: „Kicsoda számodra Jézus Krisztus?” Ha azt válaszolod amit Péter, hogy ő Isten Szentje, akkor válaszod egész életed válasza legyen: kövesd még akkor is, ha sorsod a szenvedés, de ugyanakkor arra is tanítson meg Jézus téged, hogy ne okozz Istennek fájdalmat, ne szenvedjen miattad az Isten. Hallgass Jézus tanácsára, vedd fel te is keresztedet és kövesd. A hétköznapok amúgy is elég nehézséget tesznek válladra. A különbség abban áll, hogy hogyan viseled, ha észreveszed, Jézust is, aki segít neked, vagy azt hiszed, hogy csak te szenvedsz és a te szenvedésed nagyobb bárki másénál. K.T.! A szenvedésben mutatkozik meg leginkább, hogy kicsoda számodra Jézus Krisztus. Vedd fel tehát kereszted, nézz rá, lásd a vért amit érted ejtett és kövesd.

A mai evangélium tanításában van még egy fontos dolog: a szenvedés - vagy kedveltebb keresztény kifejezéssel élve - a keresztek vállalása. Életünk legsúlyosabb kikerülhetetlen ténye a szenvedés. A fizikai szenvedés, amely leginkább egy-egy betegségben mutatkozik meg, és a lelki szenvedés, amely a fizikainál sokkal rosszabb tud lenni, amelyre nincsenek gyorsan ható fájdalomcsillapítók. Az emberiség történelmében ebből van a legtöbb: a szenvedésből. A háborúk, járványok, a nyomorgó családok-emberek, a társadalomból kitaszítottak mind-mind csak növelik ezt a hatalmas szenvedésözönt, amelynek úgy tűnik soha nincs vége. A szenvedések megszüntetésére tett az ember legtöbb erőfeszítést. Az orvostudomány egyre fantasztikusabb eszközökkel küzd a fizikai szenvedés ellen, úgy tűnik hiába. A különböző elméletek, életfilozófiák, tanácsok, életreceptek pedig arra akarnak válaszolni, hogy hogyan tehetjük elviselhetővé, szenvedés-mentessé életünket.

A jelen jóléti társadalmában az ember a fejlődés olyan magaslatára jutott, mint még soha annak előtte. De a szenvedést mégsem sikerült kiiktatni. Ezért, hogy kudarcát palástolja, ahhoz a primitív taktikához folyamodott, hogy egyszerűen letagadja a szenvedés tényét, létét. A reklámok ezt a szenvedésmentes hamis boldog életet hirdetik egyfajta erőltetett műmosollyal. A filmekben megszoktuk már, hogy mindig meghal valaki, s a legkisebb részvétet sem érezzük. Betegeinket, haldoklóinkat impozáns kórházmonstrumokban rejtik el az egészségesek és élők tekintete elől. A jó modorhoz manapság hozzátartozik, hogy társaságban illetlenség a szenvedésről, a halálról beszélni.

Egy szó mint száz: az ember képtelen saját erejéből a szenvedés problémáját megoldani. Csak valaki más, aki mentes a végesség korlátjaitól, csak az képes választ adni: teremtő Istenünk. A válasz hosszú előkészítés után már elhangzott a történelemben: Jézus, az Isten Fölkentje, Krisztusa a válasz. Krisztusban egy olyan embert adott nekünk magából a szentháromságos Isten, aki végérvényes, megnyugtató megoldást hozott, ami első pillantásra korántsem olyan megnyugtató. Eszerint csak akkor van "értelme" a szenvedésnek, ha Krisztussal együtt és Krisztushoz hasonlóan állunk hozzá az emberi lét központi problémájához, a szenvedéshez.

Krisztus nem szüntette meg a szenvedést, mert akkor az ember szabadságát kellett volna megszüntetnie. A szenvedés forrása a bűn. A bűn pedig elfordulás Isten életadó szeretetétől, tulajdonképpen az élet valamilyen fokú hiánya a bűn. Eszerint egyéni bűneinkben személyes szabad döntéseinkkel pusztítjuk életünket, ami a szenvedésben jelentkezik. De létezik a kollektív bűn, ami sokkal nagyobb szenvedést okoz, mert ennek nem mi vagyunk személy szerint okozói, hanem annak következménye ez, hogy az emberiség egy kollektívé elfordult állapotban van Istentől. Vagyis az emberiség élethiányos életet él, ami az egyes emberekben konkretizálódik a szenvedésben. Jézus Krisztus útja a szenvedésen, a totális pusztuláson keresztül vezet az igazi életbe. Jézus elfogadja az Atya kezéből a szenvedést, azzal a biztos hittel, hogy az Atya új életet, megdicsőülést ad neki a feltámadásban. Hihetetlenül merész és félelmetes a cselekedete: életének feláldozásával olyasvalamire vállalkozott, amire előtte nem volt egyetlen példa sem a történelemben. A szó szoros értelmében halálugrásra vállalkozott. Egyedül az Atya szeretetébe vetett hite volt az a hajszál, amibe kapaszkodott, amelyben remélhette, hogy szenvedése nem a teljes, végső pusztulás. Ezt a hitét fejezi ki az, hogy valahányszor a Jeruzsálemben bekövetkező szenvedéséről és haláláról beszél - amint azt a mai evangéliumban is hallottuk - mindig hozzáteszi: harmadnapra föltámad. Jézus az Atya és az emberek iránti szeretetét előnyben részesítette testi életénél is. De nehogy azt gondoljuk, hogy Jézus afféle mazochista lett volna, aki tudatosan kereste a szenvedést. Jézus nem kereste a szenvedést és a halált, de engedelmesen elfogadta Atyja kezéből, mint az emberi lét szükségszerű velejáróját. Jézus félt a szenvedéstől, a haláltól. Gondoljatok az elfogatása előtt halálfélelmére a Getszemáni kertben. Gondoljatok arra, amit a Zsidókhoz írt levélben olvashattok: "Földi életében hangosan kiáltozva, könnyek között imádkozott, s könyörgött ahhoz, aki meg tudta menteni a haláltól, és hódolatáért meghallgatásra talált. Annak ellenére, hogy ő volt a Fiú, a szenvedésből engedelmességet tanult." Ha tehát meg akarjátok érteni a szenvedést Jézussal együtt tehetitek meg. Ha nem vele, akkor nincs értelme. Futkoshattok pótszerek és pótmegoldások után, de végső soron értelmetlenné válik az egész élet.

Jézussal nem szűnnek meg a szenvedések, de "értemet" nyernek. A szenvedéseket Jézussal együtt kell elszenvedni, s akkor az ő megdicsőülésében is részesedünk. Ez azonban nem azt jelenti, hogy földi életünk afféle siralomvölgy lenne, ahol tétlenül kivárhatjuk a befejezést. Nem vonhatjátok ki magatokat a világépítés egyetemes kötelezettsége alól. Nem erre ad példát Jézus. Jézus földi életének túlnyomó részében dolgos ácsmester volt, nem pedig egy tétlen meditáló. A szenvedést nem az isteni áldás jeleként kell elfogadnunk, hanem az ő akaratához ragaszkodásunk áraként és annak próbájaként, hogy előnyben részesítjük önmagunk és testvéreink javát a múlékony, tiszavirág életű kielégülésekkel szemben. Abban is biztosak lehettek, hogy Isten nem enged meg nagyobb keresztet, mint amilyet el tudtok viselni. Ezzel ellentétben áll a tapasztalat, hogy mégis sokszor elviselhetetlenek keresztjeitek. Igen, mert az Istentől megengedett üdvös keresztet, még saját magunk megtoldjuk bűneinkkel. Nem az Isten teszi így elviselhetetlenné a keresztet, hanem mi.

Kereszt, szenvedés tehát mindenkinek jutott. Jézus elhozta az egyetlen lehetséges választ a szenvedésre: " Aki utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel keresztjét mindennap, és úgy kövessen." A kereszt, a szenvedés vállalása törékeny létünk vállalása szeretetben a Krisztussal való megdicsőülés reményében. Aki ezt nem vállalja, "aki minden áron meg akarja menteni életét elveszíti azt. Aki pedig elveszíti életét érettem, megmenti azt."

Csiszér Imre erzsébetbányai plébános

About the author

Ferencz Emese

Leave a Comment