Az emmauszi tanítványokról szóló bibliai történet a legszebb húsvéti elbeszélések egyike. A történetben hamarosan magunkra ismerünk. A két tanítvány sorsa saját keresztény életünk tükre.
A bibliai elbeszélést hallottuk. Jézus keresztre feszítése után tanítványai közül kettő igyekszik minél hamarabb eltávozni Jeruzsálemből. Ők félelmükben kétségbeesetten menekülnek a nagypénteki katasztrófa színhelyéről. Pár nappal korábban még azt remélték, hogy a názáreti Jézus megváltja Izraelt. Bíztak benne. Saját bevallásuk szerint prófétának tekintették Jézust. A nép vezetői ezt a Jézust mégis halálra ítélték és keresztre feszítették. ,,S már harmadnapja annak, hogy ezek történtek'' -- állapítja meg leverten a két menekülő tanítvány. Elindulásuk előtt megzavarta őket a híresztelés: Uruk teste eltűnt a sírból. Mit lehetett ezek után még várniuk Jeruzsálemben? Jobbnak látták mielőbb elmenekülni arról a helyről, amelyen utolérte őket az élet kegyetlen valósága. Átélték a nagypénteki katasztrófát és félelmükben most eszeveszetten menekülnek a kudarcok színhelyéről, nehogy őket is Mesterükhöz hasonló sors érje.
Vajon nem hasonlóan viselkedünk magunk is, ha csalódások és kudarcok érnek? A sikertelenségek és kudarcok helyéről igyekszik mindenki menekülni. A két bibliai tanítvány úgy érezte, hogy számára is bekövetkezett a pillanat, amikor nincs tovább.
Számunkra is ismerős az ilyen letört állapot. Bizonyára, nekünk is voltak már szép álmaink és terveink. Máskor azt hittük, hogy örökké erősek és fiatalok maradunk. Lelkesedtünk valakiért vagy éppen valamiért. Egy idő után azonban foszladozni kezdtek álmaink. Komplikációk jelentkeztek életünkben, nem várt események, sorscsapások, betegségek és balesetek. Ilyenkor legtöbbször csüggedés vett erőt rajtunk. Így éreztük, hogy becsaptak bennünket és még az Isten is elhagyott. Az élet nem váltotta valóra a hozzá fűzött reményeket. Búnak eresztettük fejünket és talán még az élettől is elment a kedvünk.
Valamikor bíztunk az emberekben és az Istenben, de a csapások súlya alatt egy idő után úgy éreztük, hogy mindenki elhagyott, még az Isten is. Ilyenkor vitába szálltunk és perlekedtünk Istennel és emberrel. Szemére vetettük Istennek, hogy gyermekkorunkban és ifjúságunk idején hittünk benne, megtartottuk parancsait, tisztességesen és becsületesen éltünk és mégsem segített meg bennünket, nem úgy sikerült életünk, ahogyan azt szerettük volna. Istenben bíztunk, akárcsak egykor a tanítványok, de egy idő után hozzájuk hasonlóan nekünk is csalódnunk kellett benne. Kiábrándultunk Istenből egyházából. Menekültünk tőle. Elhagytuk imáinkat és vallásos gyakorlatainkat. Kiábrándultunk belőle és csalódtunk közösségében. Ezért menekültünk, akárcsak a két tanítvány Jeruzsálemből.
Csalódott helyzetükben egyesek egyszerűen hátat fordítottak Istennek. Vádolták Istent és perlekedtek az emberekkel Mások a csalódások idején részegeskedésre adták fejüket. Kábítószereket szedtek vagy a kicsapongásokba menekültek. Így futottak az élet realitásai elől. Ismét mások beletemetkeztek a munkába. A hatalom, a dicsőség és a pénz igézetébe estek. A kegyetlen realitásokat azonban mégsem sikerült megváltoztatniuk.
Az önmagunktól való menekülés legfeljebb csak újabb kereszteket szült, pusztulást vagy éppen halált eredményezett. A keserűség idején a legtöbb ember menekül önmagától, a hívek közösségétől, Istentől és embertársaitól. Elfelejti, hogy éppen a sikertelenség és a kudarcok napjaiban lenne a legnagyobb szüksége rájuk. Istennel és az embertársak segítségével az egyházban újra megtalálhatná élete értelmét, célját és boldogságát.
Az egyik kis kínai legendában olvastam. Valaki mindenképpen szabadulni akart saját árnyékától. Ezért eszeveszetten rohangált és futkosott, csakhogy megszabadulhasson saját árnyékától. Végül holtan összeesett. Pedig milyen egyszerű lett volna megszabadulnia árnyékától! Csak egy dús levelű, lombos fa árnyékába kellett volna állnia. A fa árnyékában halál helyett életet talált volna.
A keresztények számára Krisztus keresztje ez az életmentő fa. Krisztus keresztje az élet fája. Árnyékában nyugalmat találunk és felüdül a lelkünk. A két emmauszi tanítvány Jézus iskolájában felismerte az élet fájának jelentőségét. Tisztánlátást és józanságot tanult az Úrtól. Jézus tanítása azonban nemcsak tanítványoknak szól, hanem nekünk is: Az élet velejárója a kereszt. Ez elől még az isteni Üdvözítő sem menekülhetett. Neki is szenvednie kellett ahhoz, hogy bemehessen Isten dicsőségébe.
Ez a felismerés a két emmauszi tanítvány esetében sem ment könnyen. Jézussal előbb nekik is asztalhoz kellett ülniük. Csak a kenyértörés közben nyílt meg a szemük és ismerték fel az Urat. Ettől kezdve nem menekültek Jeruzsálemből és a hívek közösségéből. Éppen ellenkezőleg. Minden veszéllyel dacolva felkerekednek és felkeresik a hívek közösségét, visszatérnek a szenvedések helyére, Jeruzsálembe, és vállalják az élet küzdelmeit. Helder Camara, korunk egyik híres latin-amerikai püspöke megörökítette egy szegény brazil kislány vallomását: ,,Egyáltalán nem tartozom a szegény nyomorultak közé -- vallja ez a kislány -- , mert én is drága kincsekkel rendelkezem. Semmi pénzért sem adnám azokat. Valamennyi megfizethetetlen: a szemem, a szám, a fülem, az orrom, a kezem és a lábam, a fejem és a szívem, de még ezeknél is nagyobb kincsem a hitem, amelyet soha sem váltanék be, sohasem adok el, még a világ összes aranykészletéért sem''.
Ez a hit egészen biztos, hogy üdvözít. Általa nyugalmat talál a lélek még a legkegyetlenebb valóságok közepette is. Általa elnyerjük a dicsőséget. A Messiással bemehetünk dicsőségébe.
Csiszér Imre, erzsébetbányai plébános Fotó: pexels
Leave a Comment