Krisztusban Drága jó testvéreim!
A Jézus mennybemenetele és Pünkösd közötti időszakot Jézus távolléte, az elhagyatottság érzése, valamint a remény jellemzi. Az apostolok magukra maradtak, de ebben a szomorú helyzetben az a remény éltette őket, hogy majd eljön a Vigasztaló, akiről Jézus beszélt nekik, az Igazság és a Bölcsesség Lelke, amire nagyon nagy szükségük volt ahhoz, hogy tovább tudjanak lépni, hogy teljesítsék azt a küldetés, amit Jézus bízott rájuk. Az apostolok ebben a várakozásban úgy látták jónak, hogy imádkozzanak, hiszen erre is Jézus bíztatta őket. Imádkozva várták hát a Szentlelket. Erről számolt be Szent Lukács az Apostolok Cselekedete szentírási könyvében, amikor ezt írja: „Miután, Jézus fölvétetett a mennybe, az apostolok az Olajfák-hegyéről, amely Jeruzsálemtől egy szombatnapi járásra van, visszatértek Jeruzsálembe. Amint megérkeztek, fölmentek az emeleti terembe, ahol együtt szoktak lenni… Mindannyian egy szívvel, egy lélekkel, állhatatosan imádkoztak”.
Testvéreim!
Imádkoztak, hogy eljöjjön a Vigasztaló, akit Jézus megígért. Imádkoztak, hogy el ne veszítsék a reményt, a hitet. A helyről, ahol összegyűltek, azt mondja Lukács: “az emeleti terem, ahol együtt szoktak lenni.” Együtt imádkoztak tehát egy olyan helyen, ahol máskor is találkozni szoktak. Nem szóródtak szét, nem külön-külön várták a Szentlelket, hanem együtt, közösen imádkozva. Egy-egy ilyen találkozás alkalmával megtörték a kenyeret, ahogy Jézus meghagyta nekik: „ezt cselekedjétek az én emlékezetemre.” Majd bizonyára elbeszélgettek arról, amit Jézus tanított nekik, a húsvéti eseményekről. Mindez azért volt fontos, hogy megerősítsék egymást a hitben.
Testvéreim!
Pünkösdre készülve, a Szentlelket várva, nem véletlenül szól a mai evangélium az imádságról: Jézus főpapi imáját hallhattuk benne. „Atyám, elérkezett az óra!” - mondja Jézus. Itt van az a pillanat, amikor magukra kell, hogy maradjanak az apostolok, meg kell, hogy álljanak a saját lábukon, saját szavaikkal kell tovább adniuk mindazt, amit átéltek Jézussal. Most kezdődik az a rövid időszak, amelyet egy hosszabb több évezredes vált fel: a kereszténység szeretetének hirdetésének a korszaka. A rövid időszak az, amely Pünkösdig tart. Ez a tíz nap olyan az apostolok számára, mint Jézusnak a negyven napja a pusztában: felkészülés mély imádságban a nagy küldetés teljesítésére. A tíz nap után, miután eljön a Szentlélek megerősödve mindazok, akik az Utolsó Vacsora termében voltak hirdetni kezdik az isteni szeretetet ellenállva a világ kísértéseinek mégha életüket is kellett kockára tenniük. Ez az az óra, amelytől kezdve az apostolok mondják tovább azt, amit eddig Jézus mondott el nekik. „Dicsőítsd meg Fiadat, azzal a dicsőséggel, melyben részem volt nálad a világ teremtése előtt!” - mondja továbbá Jézus. Ilyenkor eszünkbe jutnak Szt. Pál szavai, aki így szól: „minden térd hajoljon meg Jézus szentséges neve előtt és hirdesse minden a földön, hogy Jézus Krisztus az Úr.” Valahányszor megvalljuk, hogy Jézus Krisztus a mi Istenünk, valahányszor imádjuk őt az Oltáriszentségben megdicsőítjük, dicsérjük az ő szent nevét és megvalljuk, hogy ő a mi Urunk. „Kinyilatkoztattam nevedet az embereknek, akiket a világból nekem adtál... Értük könyörgők. Nem a világért könyörgők, hanem azokért, akiket nekem adtál, mert a tieid ők” – mondja tovább Jézus. Isten nevének fontosságát Jézus a legegyszerűbb imában is megfogalmazta, hogy ha nem is figyelünk oda arra, amit mondunk, mégis legalább ajkunkkal fogalmazzuk meg: „szenteltessék meg a te neved”. Aki Isten nevét akár ilyen módon is kiejti az áldást mond, az azt kívánja, hogy mindenütt csak Isten nevét ejtsék ki szépen és nem káromkodva, mert ahol Isten nevét segítségül hívják ott van az erő, a vigasztalás, a húsvéti béke és a pünkösdi erő. Végül Jézus búcsúzik. Nem apostolaihoz szól, nem a világhoz szól, hanem az Atyához intézett szavain keresztül értik meg azok, akik hallják ezen imát, hogy Jézus evilágól távozik. „Én nem maradok tovább a világban. Ők azonban a világban maradnak, én meg visszatérek hozzád.”
Testvéreim!
Az apostolok nem maradnak magukra és mi, akik Jézusban bízunk, mi sem maradunk magunkra. Vigasztal a hit, hogy a Szentlélek eljön és megerősít, hogy Jézus újra eljön, ahogyan megígérte. Ha ember ígér, az nem mindig teljesedik, de ha Isten ígér s még inkább, ha Jézus a főpapi imában ígéri, akkor biztosan el fog jönni. Ez vigasz azonban eljövetele napjáig is, mert ezáltal tudhatjuk, hogy Jézus mindig velünk akar lenni, ezért az isteni szeretet életünk állandú összetevője, alkotó eleme kell legyen. Ezzel a reménnyel szívünkben tekintsünk értünk imádkozó Urunkra, aki a szentmisében önmagát adja nekünk és imában várjuk a Szűzanyával és az apostolokkal együtt a Szentlélek eljövetelét.
Drága jó testvéreim!
Az apostolok imádkoznak, Jézus imádkozik. Az ima fontosságára fektet nagy hangsúlyt az Egyház. Az ember életében az imádság pillanatai az őszinteség pillanatai. Ha valaki imádkozik, őszinte önmagával, őszinte Istennel szemben, aki elől semmit sem tud elrejteni. Az ilyen bensőséges, meghitt pillanatok fontosak az ember számára, de ez önmagában nem elég. A teológián a lelkivezetőnk emlékeztetett bennünket arra, hogy a lelki élet és a tanulmányok egyformán fontosak, akárcsak egy csónaknak a két evezője. Ha csak az egyiket használjuk, a csónak nem halad előre, csak egy helyben forog. Ugyanez elmondható a személyes és a közösségi imáról is. Mindkettő egyformán fontos. Jézus többször imádkozott magányosan, visszavonulva, de azt is mondta, ahol ketten vagy hárman összegyűlnek nevében, jelen van köztük. Mi mást akarhat ezzel, mint a találkozásra, a közösségi imára bíztatni. Jézus tudta, hogy tanítványaira nehéz sors vár majd. Megígérte nekik, hogy velük lesz mindig, a világ végéig, ugyanakkor azt is mondta, hogy aki Őt követni akarja, fel kell vennie keresztjét minden nap. Hogy ez mit jelent, mindannyian tudjuk saját tapasztalatból. A lényeg azonban, hogy nem veszítjük el a reményt és a hitet, bízunk Istenben, akihez Jézus főpapi imájában imádkozott értünk is, és mi magunk is imádkozunk, kérve a Szentlelket, hogy bennünket is imádságban találjon, úgy mint az apostolokat. Ámen!
Csiszér Imre, erzsébetbányai plébános Fotó: pixabay
Leave a Comment