Krisztusban drága jó testvérek!
Az egyik iskolában történt. A tanító néni az órán megkérdezte a gyerekeket: „Közületek ki bátor?” Sokan jelentkeztek és dicsekedtek: - Én nem félek a fogorvostól…, Én a sötétben sem félek…, Én már ezt és azt megtettem… - Majd egy másik kérdés hangzott el: „Közületek ki az, aki nem mindig bátor, sőt félni is szokott?” A gyerekek egymásra néztek, de nem mertek szólni. Majd egy kisfiú jelentkezett: „Én néha szoktam félni is” – mondta. Majd a tanító néni papírt osztott ki a gyerekek között és így szólt: „Először gondolkodjatok kicsit, majd írjátok le a papírra annak a gyereknek a nevét, aki itt, közöttetek a legbátrabb.” És a gyerekek nem a legügyesebb, vagy a legerősebb, illetve a legcsintalanabb gyerek nevét írták a papírra, hanem azét, aki bevallotta, hogy bizony szokott félni is.
A mai evangéliumi szakaszban Jézus háromszor is ugyanazt az üzenetet ismétli tanítványainak: „Ne féljetek!” Ez a felszólítás nemcsak az apostoloknak szólt kétezer évvel ezelőtt, hanem nekünk is, akik a mai világ bizonytalanságai között próbálunk Krisztus tanítványai maradni.
Hallgassuk újra az evangélium legfontosabb szavait: „Ne féljetek az emberektől... Ne féljetek azoktól, akik a testet megölik, de a lelket nem tudják megölni... Ne féljetek hát: ti sokkal többet értek a verebeknél.”
Ez a háromszoros felszólítás mintha három különböző félelmet érintene az ember szívében: az emberektől való félelmet, a szenvedéstől való félelmet és az értéktelenség érzéséből fakadó félelmet.
1. Az emberektől való félelem: mindannyian ismerjük ezt az érzést. Sokszor nem azért hallgatunk, mert nincs véleményünk, hanem mert félünk attól, mit mondanak majd mások. Félünk a kritikától, a kinevetéstől, az elutasítástól.
Jézus tanítványainak sem volt könnyű helyzetük. Tudták, hogy az evangélium hirdetése ellenállást vált majd ki. Voltak, akik kinevették őket, mások üldözték őket. Mégis Jézus azt mondja: „Ne féljetek az emberektől!” Miért ne féljünk az emberektől testvéreim? Azért, mert az emberi vélemény változó. Aki ma dicsér, holnap a legnagyobb bírálod lehet. Aki ma támogat, holnap ellened fordulhat és elárulhat. Aki ma barátod, holnap az ellenséged lehet. Isten szeretete azonban soha, de soha nem változik, az Ő szeretete irányunkban örök!
Sok ember egész életében mások elismerését keresi. Szeretne megfelelni mindenkinek. De ez lehetetlen. Ha mindig az emberek véleményéhez igazodunk, ha mindig az emberek véleménye szerint akarunk élni, akkor sajnos elveszítjük önmagunkat. A keresztény embernek nem az a feladata, hogy mindenkinek tetszedjen, hogy mindenki véleménye szerint éljen, hanem hogy Istennek legyen kedves az élete, Istenek tetszedjen ahogy él. Az apostolok ezt megértették. Amikor üldözték őket, akkor sem hagyták abba az evangélium hirdetését. Ők tudták, hogy Krisztus igazsága fontosabb minden emberi véleménynél. Ők tudták, hogy inkább kell engedelmeskedni Istenek, mint az emberek véleményének. Nekünk is fel kell tennünk a kérdést: Mennyire határozza meg, mennyire irányítja az életünket mások véleménye és mennyire az Isten véleménye? Merjük-e vállalni hitünket a családban, hitünk szerint élünk-e a családi ajtón belül, tovább adom-e otthon a hitemet? Merjük-e megvallani Krisztust a munkahelyen? Merjük-e keresztényként élni mindennapjainkat vagy félünk az emberek véleményétől, attól, hogy bolondnak néznek és kikacagnak, mert ma nem trendi vallásos embernek lenni? Jézus ma is mondja nekünk: „Ne féljetek az emberektől!”
2. A szenvedéstől való félelem. Testvéreim a második félelem még mélyebb. Mit mond Jézus? „Ne féljetek azoktól, akik a testet megölik, de a lelket nem tudják megölni.” Kemény szavak ezek. Jézus nem azt mondja, hogy nem lesz szenvedés, nem ígér könnyű életet, nem mondja, hogy a tanítvány útja mindig kényelmes lesz. A kereszténység nem a problémák hiányát jelenti. A kereszténység azt jelenti, hogy Krisztus velünk van a problémák között. Az első keresztények ezt nagyon jól tudták. Sokan elveszítették vagyonukat, sokan elveszítették szabadságukat, sokan életüket is odaadták Krisztusért, vértanúk lettek, de mégis boldogok voltak. Miért voltak boldogok? Azért, mert tudták, hogy az örök élet nagyobb ajándék, mint a földi élet. Ma talán nem a vértanúság a legnagyobb próbatétel. Vannak más keresztjeink, amiktől félünk: betegség, magány, családi problémák, anyagi gondok, bizonytalanság. Ezek mind-mind félelmet ébreszthetnek bennünk testvéreim! Jézus azonban arra tanít, hogy nem a földi nehézségeké az utolsó szó. Isten kezében van az életünk. Ezért a keresztény ember reménnyel tud élni még a szenvedések közepette is.
3. Az értéktelenségtől való félelem! A harmadik félelem talán a legrejtettebb. Ezt mondja Jézus: „Egy fillérért ugye két verebet adnak? És mégsem hull a földre egy se közülük Atyátok tudta nélkül? Nektek pedig minden szál hajatokat számon tartják! Ne féljetek hát: sokkal többet értek ti a verebeknél!” Micsoda csodálatos üzenet! Isten ismer minket. Nem a tömegben elveszett ember lát bennünk, nem névtelen emberekként tekint ránk, hanem személy szerint ismer és szeret mindenkit. Ismeri örömeinket, ismeri szenvedéseinket, ismeri könnyeinket, ismeri küzdelmeinket, de még a hajszálainkat is számon tartja. Ez a szeretet nyelve. Ez azt jelenti, hogy Isten figyel ránk. Sajnos sokan élnek úgy, hogy értéktelennek érzik magukat, mert a világ gyakran az ember teljesítményét nézi. Mennyit keres? Milyen sikeres? Milyen befolyásos ember? Isten azonban nem így néz bennünket. Ő nem a sikereink miatt szeret. Nem azért szeret, mert tökéletesek vagyunk, hanem azért szeret, mert az ő gyermekei vagyunk. És ez a tudat hihetetlen erőt adhat nekünk testvéreim! Ha tudom, hogy Isten szeret, akkor nem kell állandóan bizonyítanom az értékemet. Ha tudom, hogy Isten szeret, akkor a kudarcok sem törnek össze. Ha tudom, hogy Isten szeret, akkor nem kell félnem a jövőtől.
Aztán az evangéliumi szakasz végén Jézus így szól: „Aki megvall engem az emberek előtt, azt én is megvallom mennyei Atyám előtt.” A hit nem magánügy. A hit ajándék, amelyet tovább kell adnunk. Nem feltétlenül nagy szavakkal, sokszor inkább hiteles életünk példájával. Egy becsületes döntéssel. Egy megbocsátással. Egy segítő kézzel. Egy őszinte imádsággal. Az emberek gyakran nem a prédikációinkra figyelnek először, hanem az életünkre: Látják- e rajtunk Krisztust? Látják-e rajtunk a szeretetet? Látják-e rajtunk a reményt? Látják-e rajtunk a békét? A hiteles keresztény élet önmagában is tanúságtétel. Mit jelent ma nem félni testvéreim? Nem félni nem azt jelenti, hogy nincsenek félelmeink. A szentek is féltek, az apostolok is féltek, Jézus is átélte az emberi szorongást a Getszemáni-kertben. A bátorság nem a félelem hiánya. A bátorság azt jelenti, hogy a félelem ellenére is Istenbe kapaszkodunk. Nem félni azt jelenti, hogy amikor bizonytalan a jövő, mégis bízunk; amikor nehéz a kereszt, mégis kitartunk; amikor egyedül érezzük magunkat, mégis imádkozunk; amikor kudarc ér, mégis remélünk. Ez a keresztény bátorság, amely nem önbizalomból fakad, nem emberi erőből, hanem abból a bizonyosságból, hogy Krisztus velünk van.
Testvéreim! A mai evangélium egyetlen mondatban összefoglalható. És ez a mondat így hangzik: „Ne félj, mert Isten szeret téged.”
Ne félj az emberek véleményétől. Ne félj a szenvedésektől. Ne félj a jövőtől. Ne félj a kudarctól. Ne félj attól, hogy egyedül maradsz. A mennyei Atya ismer téged, tudja nevedet, ismeri minden örömödet és minden könnyedet. És ha hűségesen kitartasz Krisztus mellett, akkor egy napon ő maga mondja majd rólad az Atya előtt: „Ez az én tanítványom. Ez az én testvérem. Ez az enyém.” Adja az Úr, hogy ezt a biztatást szívünkbe fogadjuk, és életünk minden napján meghalljuk Jézus szavát: „Ne féljetek!” Ámen.
