Krisztusban drága jó testvéreim!
A mai evangéliumban Jézus a Galileai-tenger partján ül le tanítani. Olyan sokan gyűlnek köréje, hogy bárkába kell szállnia, a nép pedig a parton marad. Ez a kép már önmagában is sokat mond. Jézus nem zárt helyen, nem a kiválasztottak kis csoportjának beszél, hanem mindenkihez szól. Az Isten igéje nyitott minden ember számára. Gazdag és szegény, tanult és egyszerű ember, fiatal és idős egyaránt meghívást kap arra, hogy meghallja az örömhírt.
Jézus egy egyszerű képpel kezdi tanítását. Egy magvető kimegy vetni. Hallgatói jól ismerték ezt a jelenetet. Nap mint nap látták a földműveseket, akik vállukon a vetőzsákkal járták a földeket, és bő kézzel szórták a magot. Nem minden mag hullott jó földbe. Volt, amelyik az útra esett, másik köves talajra, ismét másik a tövisek közé, és csak egy része került termékeny földbe.
Jézus azonban nem mezőgazdasági leckét akar adni. A mag Isten igéje. A magvető maga Krisztus, de mindenki magvetővé válik, aki továbbadja az evangéliumot. A föld pedig az emberi szív.
Már itt fel kell tennünk magunknak a kérdést: én milyen föld vagyok? Nem azt kell vizsgálnunk, hogy mások milyenek, hanem saját lelkünket kell megvizsgálnunk. Az evangélium mindig személyes kérdést intéz hozzánk.
A mag önmagában csodálatos. Egy apró búzaszemben ott rejlik az egész kalász. Egy kicsiny magból hatalmas fa nőhet. Ugyanígy Isten igéje is látszólag egyszerű. Egy mondat az evangéliumból képes megváltoztatni egy egész emberi életet. Hány szent életében történt így! Egyetlen evangéliumi mondat indította el őket a megtérés útján.
Szent Ágoston hosszú ideig kereste az igazságot, mígnem meghallotta: „Vedd és olvasd!” Kinyitotta a Szentírást, és Isten igéje átformálta egész életét.
Assisi Szent Ferenc meghallotta Jézus szavait: „Ne vigyetek magatokkal semmit az útra.” Ez lett egész életének programja.
Isten igéje ma is ugyanilyen erővel rendelkezik. Nem öregedett meg. Nem veszített erejéből. A kérdés csupán az, hogy milyen szív fogadja.
A példabeszéd első talaja az útfél. Az út kemény. A mag nem tud belehatolni. Jönnek a madarak, és felcsipegetik.
Jézus maga megmagyarázza: ezek azok az emberek, akik hallják ugyan az igét, de nem értik meg. A gonosz elragadja szívükből. Sajnos ez ma is gyakran megtörténik. Vasárnap meghallgatjuk az evangéliumot, de mire hazaérünk, már egészen más tölti be gondolatainkat. Az Isten szava nem jut el a szív mélyére. Ennek oka gyakran az, hogy túl zajos lett az életünk. Telefonok, hírek, internet, munka, állandó rohanás. Minden szól hozzánk, csak Isten halk hangját nem halljuk meg. Pedig a hit csendben növekszik. Ahogy a mag is csendben csírázik, úgy a kegyelem is csendben munkálkodik. Ezért fontos, hogy minden nap legyen néhány percünk a Szentírásra, az imádságra, az elcsendesedésre. Aki állandó zajban él, annak szíve lassan olyan keménnyé válik, mint az országút.
Testvéreim! Az Úr Jézus tovább magyarázza a példabeszédet. A második talaj a köves föld. A mag gyorsan kikel, mert kevés föld takarja, de amikor feljön a nap, a növény elszárad, mivel nincs mély gyökere.
Mit jelent ez a lelki életben? Jézus így magyarázza: ezek azok az emberek, akik örömmel fogadják Isten igéjét. Meghatódnak egy szép prédikáción, egy lelkigyakorlaton vagy egy zarándoklaton. Úgy érzik, most minden megváltozik. Elhatározzák, hogy többet imádkoznak, rendszeresen járnak szentmisére, megbocsátanak, új életet kezdenek.
Az első lelkesedés azonban önmagában még nem elég. A hitnek gyökeret kell vernie. A gyökér pedig a mindennapi hűségből nő: az imádságból, a szentségekhez való járulásból, a Szentírás olvasásából és a szeretet cselekedeteiből.
Amikor megérkeznek a nehézségek – betegség, csalódás, szenvedés vagy üldözés –, akkor derül ki, milyen mély a hitünk. Nem az számít, hogyan kezdünk, hanem hogy kitartunk-e Krisztus mellett. Sok szent életében voltak hosszú időszakok, amikor nem éreztek vigasztalást. Mégsem hagyták el az Urat. Tudták, hogy a hit nem pusztán érzés, hanem hűség.
Ezután Jézus a tövisek közé hullott magról beszél. A növény kihajt, de a tövisek megfojtják.
Mit jelentenek ezek a tövisek? Az Úr világosan megmondja: a világ gondjai és a gazdagság csábítása. De ide sorolhatunk mindent, ami lassan elfoglalja Isten helyét a szívünkben. A túlzott pénzszeretet, a siker utáni vágy, a hiúság, a kényelem, az állandó rohanás vagy akár a sértettség is olyan tövis lehet, amely megfojtja a hitet.
Érdemes megfigyelni, hogy a tövisek nem egyik napról a másikra nőnek meg. Lassan terjednek, észrevétlenül. Ugyanígy a lelki élet sem egyszerre gyengül meg. Egy elmaradt ima, egy kihagyott szentmise, egy meg nem bocsátott sérelem, egyre kevesebb idő Istenre – és egyszer csak azt vesszük észre, hogy a hitünk elveszítette erejét. Ezért fontos a rendszeres lelkiismeret-vizsgálat. Időről időre meg kell kérdeznünk magunktól: Mi foglalja el a szívemet? Mi tölti ki a gondolataimat? Mire fordítom az időmet? Mi az első hely az életemben?Ha Krisztus már nem az első, akkor a tövisek lassan növekedni kezdenek.
A jó kertész rendszeresen kigyomlálja a kertet. A keresztény embernek is naponta tisztogatnia kell a lelkét. Ebben segít a bűnbánat szentsége, az őszinte ima és az alázat. A szentgyónás olyan, mint amikor a gazda kiszedi a gyomokat, hogy a vetés újra növekedhessen.
Testvéreim! Jézus nem azért mutatja meg ezeket a veszélyeket, hogy elcsüggedjünk, hanem hogy éberek legyünk. A mi Urunk bízik bennünk. Azt szeretné, hogy szívünk egyre inkább megtisztuljon, és alkalmassá váljon az evangélium befogadására.
Vizsgáljuk meg ma őszintén önmagunkat: vannak-e kövek a szívünkben, amelyek megakadályozzák a hit mély gyökerét? Vannak-e tövisek, amelyek lassan elfojtják bennünk Isten életét? Kérjük az Urat, hogy kegyelmével tisztítsa meg a lelkünket, és alakítsa szívünket termékeny földdé.
Testvéreim! A példabeszéd végén Jézus reménnyel tölti el hallgatóit. Nem az út, nem a köves talaj és nem is a tövisek mondják ki a végső szót. Van jó föld is. Van olyan emberi szív, amely nyitott Istenre, befogadja az Igét, és abból gazdag termés fakad.
Mitől lesz jó föld a szív? Nem attól, hogy tökéletes. Nem attól, hogy soha nem hibázik. Hanem attól, hogy engedi magát művelni. Ahogyan a földműves felszántja a földet, kiszedi belőle a köveket, kigyomlálja a gazt, úgy Isten is munkálkodik a lelkünkben. Sokszor éppen a szenvedések, a csalódások, a megpróbáltatások törik fel a szív keménységét, hogy alkalmassá váljon Isten kegyelmének befogadására. A jó föld tehát nem hibátlan föld, hanem megművelt föld.
A keresztény ember egész élete egy ilyen megművelési folyamat. Nap mint nap engedjük, hogy Isten Igéje formáljon bennünket. Ezért olyan fontos a napi imádság, a Szentírás olvasása, a szentmise, a szentgyónás és az Eucharisztia. Ezek által a Szentlélek lassan átformálja a szívünket.
Jézus azt mondja, hogy a jó föld harmincszoros, hatvanszoros, sőt százszoros termést hoz. Mit jelent ez? Azt, hogy Isten kegyelme mindig többet ad, mint amit emberileg várhatnánk. Egyetlen szeretettel kimondott szó békét teremthet egy családban. Egy őszinte megbocsátás generációkon át ható sebeket gyógyíthat. Egy gyermeknek adott hitbeli nevelés egész életére meghatározó lehet. Egy idős ember csendes, kitartó imádsága sokak számára kiesdheti Isten kegyelmét.
Sokszor nem is látjuk földi életünkben, milyen termést hozott a hűségünk. Isten azonban számon tart minden jótettet, minden áldozatot, minden könnyet, amelyet szeretetből vállaltunk.
A termés nem egyforma. Van, aki harmincszorosat hoz, más hatvanszorosat, ismét más százszorosat. Jézus ezzel arra tanít, hogy nem egymáshoz kell mérnünk magunkat. Nem az a kérdés, hogy más mennyit tett, hanem az, hogy én hűséges voltam-e ahhoz a kegyelemhez, amelyet kaptam.
Az Egyházban minden hivatás értékes. A pap, a szerzetes, az édesanya, az édesapa, a nagyszülő, a betegágyhoz kötött ember vagy a kétkezi munkás egyaránt teremhet gazdag gyümölcsöt, ha életét Krisztusnak ajánlja.
Testvéreim! A magvető ma is járja a világot. Ma is szórja az Igét. Minden szentmisén, minden felolvasott evangéliumban, minden őszinte lelki beszélgetésben újra és újra elveti a magot.
A kérdés már nem az, hogy Jézus vet-e. Ő mindig vet. A kérdés az, hogy milyen földre talál bennünk. Kérjük ma alázatos szívvel: Urunk, törd fel szívünk keménységét! Távolítsd el belőlünk a köveket és a töviseket! Add, hogy életünk jó föld legyen, amely bőséges termést hoz a Te dicsőségedre, Egyházad javára és embertársaink üdvösségére.
Testvéreim! Az evangéliumban a tanítványok egy különös kérdést tesznek fel Jézusnak: „Miért beszélsz nekik példabeszédekben?” Miért nem mond el Jézus mindent egyszerűen és közvetlenül?
Azért, mert Isten nem akarja ránk erőltetni az igazságot. Nem kényszeríti ki a hitet. A szeretet csak szabadon születhet meg. A példabeszéd olyan, mint egy mag, amely gondolkodásra késztet. Aki nyitott szívvel hallgatja, annak egyre mélyebben feltárul az üzenet. Aki viszont bezárja a szívét, annak ugyanazok a szavak semmit sem mondanak.
Ez ma is így van. Ketten ülnek ugyanazon a szentmisén. Ugyanazt az evangéliumot hallják. Az egyik ember szívében öröm és megtérés születik, a másik pedig közömbösen távozik. Nem Isten szava különbözik, hanem a szív állapota. Ezért mondja Jézus: „Akinek van, annak még adnak, és bővelkedni fog.” Aki megnyitja a szívét Isten előtt, az egyre több kegyelmet kap. A hit növekszik, a remény erősödik, a szeretet kiteljesedik. A lelki élet olyan, mint egy élő fa. Ha gondozzuk, egyre erősebb lesz. Ha elhanyagoljuk, lassan elszárad.
Isten azonban soha nem mond le az emberről. A magvető újra és újra kimegy vetni. Nemcsak egyszer szórja el a magot, hanem újra kezdi. Minden vasárnap, minden szentmisén, minden szentgyónásban, minden őszinte imádságban ismét megszólít bennünket. Ez mutatja Isten végtelen türelmét.
Mi emberek gyakran hamar feladjuk. Ha valaki nem változik meg, azt mondjuk: „Nincs értelme.” Jézus azonban nem így gondolkodik. Ő éveken, sőt egész életünkön át kopogtat a szívünk ajtaján. Gondoljunk arra, hányszor bocsátott meg nekünk! Hányszor emelt fel bukásainkból! Hányszor adott új lehetőséget! Ezért nekünk sem szabad elveszítenünk a reményt sem önmagunkkal, sem másokkal kapcsolatban.
A példabeszéd arra is tanít, hogy mi magunk is magvetők vagyunk. A szülők magvetők, amikor imádkozni tanítják gyermekeiket. A nagyszülők magvetők, amikor hitükkel példát mutatnak. A pap magvető, amikor hirdeti az evangéliumot. A hitoktató, a tanár, a kántor, a ministráns, de még az a beteg ember is magvető, aki csendben felajánlja szenvedéseit Krisztusnak.
Sokszor nem látjuk munkánk gyümölcsét. Egy pap évekig prédikálhat ugyanabban a faluban anélkül, hogy látványos eredményt tapasztalna. Egy édesanya hosszú éveken át imádkozhat gyermekeiért. Egy nagymama könnyek között kérheti unokái megtérését. És egyszer, talán hosszú évek múltán, Isten kegyelme mégis meghozza a termést. A termést ugyanis mindig Isten adja.
Szent Pál ezt így fogalmazza meg: „Én ültettem, Apolló öntözött, de a növekedést Isten adta.” Milyen felszabadító igazság ez! Nekünk a hűség a feladatunk, a gyümölcs pedig Isten ajándéka.
Testvéreim! Kérjük ma a Szentlelket, hogy tegyen bennünket jó földdé, és ugyanakkor bátor magvetőkké is. Ne féljünk jót tenni, ne féljünk tanúságot tenni Krisztusról, ne féljünk szeretni akkor sem, amikor nem látjuk azonnal munkánk eredményét.
Urunk Jézus Krisztus! Köszönjük, hogy ma is elvetetted szívünkbe igéd magját. Ne engedd, hogy a gonosz elragadja tőlünk! Törd fel szívünk keménységét, távolítsd el a köveket és a töviseket, és add, hogy jó földdé váljunk. Add, hogy életünk harmincszoros, hatvanszoros, sőt százszoros termést hozzon: hitet, reményt, szeretetet, békét és szentséget. Segíts, hogy egykor, földi életünk végén, örömmel állhassunk eléd, és meghalljuk szavaidat: „Jól van, te hűséges és derék szolga... menj be Urad örömébe!” Ámen.
Csiszér Imre erzsébetbányai plébános
