Krisztusban drága jó testvéreim!
Mai evangéliumunkban Jézus három rövid példabeszédet mond a mennyek országáról. Rövidek ezek a történetek, de annál mélyebbek. Olyanok, mint egy kis mag, amelyből hatalmas fa nő. Néhány mondat csupán, mégis egy egész életre elegendő elmélkedni valót adnak. Az első példabeszéd az elrejtett kincsről szól. A második a drága gyöngyről. A harmadik a hálóról, amely mindenféle halat összegyűjt. Ez a három kép valójában három kérdést tesz fel nekünk: Mit tartok a legnagyobb kincsemnek? Miért vagyok kész mindent odaadni? Készen állok-e arra a napra, amikor Isten ítélete elé kerülök? Ha őszintén válaszolunk ezekre a kérdésekre, akkor már közelebb kerültünk a mennyek országához.
A mennyek országa a legnagyobb kincs! Jézus nem azt mondja, hogy a mennyország egy jutalom csupán, hanem azt mondja, hogy kincs. A kincs az ember életében mindig a legértékesebb dolog. Régen az emberek háborúk idején nem bankban tartották a vagyonukat, hanem elásták a földbe. Ha meghalt a tulajdonos, előfordult, hogy senki sem tudott róla. Így maradtak elrejtett kincsek a föld mélyén. A példabeszéd embere dolgozik a földön, és egyszer csak rátalál a kincsre. Ő sem kereste, nem számított rá, ajándék volt számára. Így találkozik sok ember Istennel. Van, aki gyermekkorában. Van, aki egy betegség során. Van, aki egy temetésen. Van, aki egy nagy csalódás után. Van, aki egy szentmisén. Van, aki egy szentgyónásban. Nem ő kereste először Istent, hanem Isten kereste őt. Így működik a kegyelem testvéreim! Mindig Isten teszi meg az első lépést. Ő előbb szeret bennünket, mint ahogy mi szeretni tudnánk Őt.
Jézus egy nagyon fontosat mond: „Örömében elmegy, eladja mindenét.” Nem kényszerből adja el, nem félelemből adja el, nem azért adja el mert erre kötelezték, hanem eladja örömből, örömében. A katolikus vallásunk nem egy szomorú vallás. A szentek nem azért mondtak le sok mindenről, mert gyűlölték az életet, hanem éppen ellenkezőleg, azért tudtak lemondani a kisebbről, mert megtalálták a nagyobbat. Ha egy kisgyermek kezében egy marék kavics van, és valaki aranyat akar adni neki, először ki kell nyitnia a kisgyermek kezét, mert a kavicsot azt őri, azt nagyon markolja! Amíg görcsösen ragaszkodik a kavicsokhoz, nem tudja elfogadni az aranyat. Sokszor mi is így vagyunk. Ragaszkodunk nagyon ahhoz, hogy ha minket valaki megsértett, akkor nem neki, hanem nekem van igazam. Ragaszkodunk a büszkeségünkhöz. Sajnos ragaszkodunk a bűneinkhez. Ragaszkodunk a kényelmünkhöz. Ragaszkodunk anyagi javainkhoz. És közben Isten valami sokkal nagyobbat szeretne adni nekünk, de tele a kezünk és ezért nem tudjuk elfogadni az Ő ajándékát.
Mit jelent ma a kincs testvéreim? Ma sokan azt hiszik, hogy a kincs az a pénz, a karrier, a siker, a hírnév, az egészség. Ezek valóban mind-mind fontos dolgok, de ezek közül egyik sem örök. A pénz itt marad, a ház itt marad, az autó itt marad, a földi dicsőség elmúlik, a test megöregszik. Egyetlen kincs van, amelyet a halál sem tud elvenni és ez nem más, mint az élő kapcsolat Krisztussal. Ha Krisztust birtokoljuk, akkor mindenünk van. Ha Krisztust elveszítjük, akkor hiába nyertük meg az egész világot, hiszen Jézus maga mondja: „Mit ér az embernek, ha az egész világot megnyeri, de lelke kárt szenved?” Ez a kérdés ma is ugyanúgy érvényes. Mert minden embernek választania kell: az örökkévalót vagy a mulandót, Istent vagy a világ bálványait, a szeretetet vagy az önzést. Választja. És minden döntésünk lassan alakítja örök sorsunkat.
Drága jó testvéreim! Az első példabeszéd embere véletlenül talál rá a kincsre. A második történet főszereplője azonban egészen más. Ő kereskedő, aki drágagyöngyöket keres. Egész életében kutat, mérlegel, értékel. Egy napon azonban talál egy olyan gyöngyöt, amely minden addiginál értékesebb. Ekkor habozás nélkül eladja mindenét, hogy megszerezhesse azt az egyet. Ez a példabeszéd azokról szól, akik tudatosan keresik az igazságot. Vannak emberek, akik gyermekkoruktól kezdve kérdezik: Mi az élet értelme? Ki az Isten? Miért születtem? Mi vár rám a halál után? Ezek a kérdések nem nyugtalanságot keltenek bennük, hanem egyre közelebb vezetik őket Krisztushoz.
A gyöngy Jézus Krisztus. Ő az a felbecsülhetetlen érték, akiért minden másról érdemes lemondani. Nem azért, mert a földi dolgok rosszak, hanem mert Krisztus minden jónál nagyobb jó. Ha valaki megkérdezné tőlünk: „Mennyit ér neked Jézus?”, valószínűleg azt felelnénk: „Mindent.” De ezt nem a szavaink mutatják meg, hanem az életünk. Ha fontos nekünk Krisztus, akkor jut időnk az imára. Ha fontos nekünk Krisztus, akkor vágyunk a szentmisére. Ha fontos nekünk Krisztus, akkor szerettünk imádkozni. Ha fontos nekünk Krisztus, akkor rendszeresen járulunk a szentgyónáshoz. Ha fontos nekünk Krisztus, akkor igyekszünk megbocsátani. Ha fontos nekünk Krisztus, akkor a nehézségek között sem veszítjük el a reményt. Az ember mindig arra fordítja idejét, erejét és szeretetét, amit igazán értékesnek tart. Ezért érdemes ma megvizsgálnunk magunkat: valóban Krisztus-e életünk legdrágább gyöngye?
Mit jelent az, hogy „eladni mindenünket” testvéreim?
Sokan félreértik Jézus szavait. Nem azt kívánja minden embertől, hogy szó szerint adja el minden vagyonát. Azt kéri, hogy semmi ne legyen fontosabb nála. Lehet valakinek nagy vagyona, és mégis szent életet él. Lehet valaki szegény, és mégis teljesen a pénz rabja. A kérdés nem az, hogy mennyink van, hanem az, hogy mi uralja a szívünket. Van-e olyan bűn, amelyhez ragaszkodunk? Van-e olyan harag, amelyet nem akarunk elengedni? Van-e olyan szenvedély, amely távol tart Istentől? Ezek azok a „régi kincsek”, amelyeket el kell engednünk, hogy helyet adjunk Krisztusnak. A szentek életében újra és újra ezt látjuk. Szent Ferenc felismerte, hogy Krisztus a legnagyobb kincs, ezért örömmel vállalta a szegénységet. Szent Pál apostol azt írja: „Mindent veszteségnek tartok Krisztus Jézus ismeretének mindent felülmúló értékéhez képest.” Nem kényszerből mondtak le, hanem szeretetből. Ők már megtalálták azt a gyöngyöt, amelyért érdemes volt mindent odaadni. Ez a hivatás ma is minden kereszténynek szól. Nem feltétlenül ugyanabban a formában, de ugyanazzal a lelkülettel: Krisztus legyen életünk első helyén. A példabeszéd embere örömmel cselekszik. Nem sajnálja, amit feladott, mert tudja, mit nyert. A keresztény ember sem vesztes. Aki Krisztust követi, nem szegényebb lesz, hanem gazdagabb. Gazdagabb békében, szeretetben, reményben és örök életben.
Kérjük ma a Szentlelket, hogy nyissa meg szemünket, hogy felismerjük az igazi kincset, és adjon bátorságot ahhoz, hogy semmit ne helyezzünk Krisztus elé.
Drága jó testvéreim!
Az evangélium harmadik képe első látásra egészen másnak tűnik, mint az előző kettő. Jézus így szól: „Hasonlít a mennyek országa a tengerbe vetett hálóhoz, amely mindenféle halat összefogott.” A háló nem válogat. Mindenféle hal belekerül: nagy és kicsi, értékes és értéktelen. Csak amikor partra húzzák, akkor kezdődik a szétválasztás. Ez a kép az Egyházat is jelképezi. Az Egyházban nem csak tökéletes emberek vannak. Együtt élnek benne a buzgók és a közömbösek, a szentek és azok, akik még küzdenek a bűnnel. Isten nem zárja ki az embert már az út elején, hanem időt ad a megtérésre. Milyen nagy az Ő irgalma! Nap mint nap hív bennünket, új lehetőséget ad, türelmesen várja visszatérésünket.
Jézus azonban hozzáteszi: „A világ végén így lesz: kijönnek az angyalok, elkülönítik a gonoszokat az igazak közül.” Ezek komoly szavak. Korunkban sokan szeretnek Isten irgalmáról beszélni, de megfeledkeznek igazságosságáról. Pedig a kettő együtt tartozik Istenhez. Az Úr nem akarja a bűnös halálát, hanem azt, hogy megtérjen és éljen. Ezért ad időt, kegyelmet, szentségeket, figyelmeztetéseket. De egyszer elérkezik az a nap, amikor minden ember számot ad életéről. Nem azért kell ettől rettegnünk, hanem azért, hogy komolyan vegyük földi életünket. Minden kimondott szó, minden szeretetből fakadó tett, minden elhallgatott rosszindulat, minden megbocsátás örök értékkel bír.
Sokan azt mondják: Majd később imádkozom. Majd idősebb koromban megtérek. Majd egyszer rendbe hozom az életemet. De Jézus mindig a jelen pillanatra hív. Nem tudjuk, meddig tart földi életünk ezért ma kell kibékülnünk Istennel, ezért ma kell megbocsátanunk, ezért ma kell elhagynunk a bűnt, ezért ma kell újrakezdenünk. Minden jól elvégzett szentgyónás egy új kezdet. Minden szentáldozás erőt ad az útra. Minden őszinte ima közelebb visz Krisztushoz.
Testvéreim! Az evangélium végén Jézus tanítványaihoz fordul és ezt mondja: „Megértettétek mindezt?” Ők azt válaszolják: „Igen.” Ez a kérdés ma nekünk is szól: Megértettük-e, hogy Krisztus az igazi kincs? Megértettük-e, hogy az örök élet többet ér minden földi gazdagságnál? Megértettük-e, hogy egyszer számot kell adnunk életünkről? Megértettük-e, hogy Isten most hív bennünket a megtérésre?
A megértés azonban önmagában nem elég. A tanítvány attól tanítvány, hogy meg is valósítja, amit Mestere tanít. Ezért ma vigyük magunkkal ezt az evangéliumot. Kérdezzük meg esténként önmagunktól: Mi volt ma az én igazi kincsem? Közelebb kerültem-e Krisztushoz? Tettem-e valamit az örök életért? Szeretetben éltem-e azokkal, akiket Isten rám bízott? Ha ezekre a kérdésekre napról napra őszintén válaszolunk, akkor lassan valóban a mennyek országa lesz életünk legnagyobb kincse. Ámen.
Csiszér Imre erzsébetbányai plébános
