Krisztusban drága jó testvéreim!
A mai evangéliumban Jézus egyik legismertebb csodáját hallottuk: az ötezer ember megvendégelését. Ez azonban nem csupán a kenyérszaporítás története. Ez a szeretet, az együttérzés, az isteni gondviselés és az Eucharisztia előképe.
Az evangélium elején azt olvassuk, hogy Jézus félrevonult egy magányos helyre. Az előző eseményekből tudjuk, hogy Keresztelő Szent Jánost kivégezték. Jézus emberi szívében is fájdalom volt. Szüksége lett volna csendre, imára, egyedüllétre.
Az emberek azonban nem hagyták magára. Gyalog követték a városokból. Amikor Jézus meglátta a hatalmas sokaságot, nem bosszankodott, nem küldte el őket, hanem megszánta őket, és meggyógyította betegeiket.
Milyen csodálatos a mi Urunk! Saját fájdalmát háttérbe tudja szorítani, mert számára mindig az ember a fontos. Ez nagy tanítás számunkra is. Sokszor mi is tele vagyunk gondokkal. Betegség, családi nehézség, munkahelyi problémák vagy lelki terhek nehezednek ránk. Ilyenkor könnyen bezárkózunk. Jézus azonban arra tanít, hogy még a szenvedésünk közepette is észrevehetjük a másik ember szükségét. A szeretet gyakran akkor a legnagyobb, amikor áldozatot kíván.
Esteledni kezdett. A tanítványok gyakorlati emberek voltak. Azt mondták: „Bocsásd el a tömeget, hogy a falvakba menjenek élelmet venni.” Emberileg teljesen logikus kérés volt. Jézus azonban egészen mást mondott: „Nem kell elmenniük. Ti adjatok nekik enni!” Ez az evangélium középpontja.
A tanítványok rögtön számolni kezdtek: mennyi kenyerünk van? Öt kenyér és két hal. Ez semmire sem elég. Milyen sokszor gondolkodunk mi is így! Kevés az erőm, kevés az időm, kevés a pénzem, kevés a türelmem, kevés a hitem.
És valóban testvéreim emberileg kevés ennyi embernek öt kenyér és két hal. De Jézus kezében a kevés is elég. A csoda nem a tanítványok gazdagságából született, hanem abból, hogy odaadták azt a keveset, amijük volt.
Ez a keresztény élet egyik legmélyebb titka. Isten nem azt kéri, amid nincs, hanem azt kéri, amid van. Ha csak öt kenyered van vagy csak két halad van, azt add oda. Ha csak néhány perced van imára, azt add oda. Ha csak egy vigasztaló szavad van, azt mondd ki. Ha csak egy mosolyod van, azt ajándékozd oda. Ha csak kevés hited van, azt tedd Krisztus kezébe, mert Ő ezeket megsokszorozza.
Jézus ezután leültette az embereket a fűre. Ezután kezébe vette a kenyeret, feltekintett az égre áldást mondott, megtörte és odaadta tanítványainak. A tanítványok pedig a népnek. Minden mozdulat ismerős. Ugyanezeket a mozdulatokat látjuk az utolsó vacsorán és ugyanezeket látjuk minden szentmisében. A kenyérszaporítás az Eucharisztia előképe. A földi kenyér táplálja a testet, az Oltáriszentség táplálja a lelket. Ezért mondja Jézus később: „Én vagyok az élet kenyere.”
Testvéreim! Korunk egyik legnagyobb éhsége nem a testi éhség, hanem a szeretet éhsége, az igazság éhsége, a béke éhsége, a megbocsátás éhsége, az Isten utáni éhség. Az ember ma sok mindent birtokol, de gyakran üres a szíve. Ezért nem elég csupán anyagi javakat adni, hanem lelki kenyeret is kell adnunk: hitet, reményt, szeretetet, jó példát, imádságot.
A családban különösen fontos ez. A gyermekek nemcsak ételt várnak, hanem figyelmet, szeretetet, meghallgatást, közös imát. A házastárs sem csak kenyeret vár, hanem gyengédséget, megértést, hűséget. Sok családban nem a pénz hiányzik leginkább, hanem a szeretettel eltöltött idő.
Jézus ma is mondja: „Ti adjatok nekik enni!” Ez a mondat nekünk szól. Szól a papnak, szól a szülőnek, szól a nagyszülőnek, szól a hitoktatónak, szól minden keresztény embernek, mert mindannyian küldetést kaptunk, mert mindannyian adhatunk valamit. Lehet, hogy csak egy jó szót, lehet, hogy csak egy imát, lehet, hogy csak egy látogatást, lehet, hogy csak egy telefonhívást.
A csoda végén mindenki jóllakott. Nem csak néhányan, hanem mindenki. És még tizenkét kosár maradékot is összeszedtek. Ez Isten bőségének jele.
Drága jó testvéreim! Aki Krisztushoz fordul, nem marad üres kézzel. Lehet, hogy nem mindig azt kapja, amit kér, de mindig azt kapja, amire valóban szüksége van. Ezért tanuljunk meg bízni az isteni gondviselésben. Ne féljünk odaadni életünket Krisztusnak, ne féljünk szeretni, ne féljünk szolgálni, ne féljünk áldozatot hozni, mert ami Krisztus kezébe kerül, az soha nem vész el, sőt, megsokszorozódik.
Testvéreim! Minél mélyebben szemléljük ezt az evangéliumi jelenetet, annál inkább felismerjük, hogy a kenyérszaporítás nem csupán egy rendkívüli csoda volt. Jézus ezzel előre jelezte azt a még nagyobb ajándékot, amelyet az utolsó vacsorán adott az emberiségnek: önmagát az Oltáriszentségben.
Figyeljük meg az evangélista szavait! Jézus kezébe veszi a kenyeret, feltekint az égre, áldást mond, megtöri, majd odaadja tanítványainak, hogy osszák szét a nép között. Ugyanezeket a mozdulatokat ismétli meg az utolsó vacsorán. Ezért az Egyház kezdettől fogva úgy tekintett erre a csodára, mint a szentmise és az Eucharisztia előképére.
A kenyér, amelyet Jézus megsokszorozott, csak egy napra adott testi táplálékot. Az Eucharisztia azonban örök életre táplálja a lelket. Ezért olyan nagy ajándék minden szentmise. Sokszor megszokjuk, hogy vasárnap templomba megyünk, hallgatjuk az evangéliumot, áldozunk, majd hazatérünk. Pedig minden szentmisében ugyanaz a Krisztus van jelen, aki egykor megszánta az éhező sokaságot. Ma is ugyanazzal az irgalommal tekint ránk. Látja testi fáradtságunkat, látja lelki sebeinket, látja családi gondjainkat, látja bűneinket és küzdelmeinket. És ma is táplálni akar bennünket, nemcsak tanításával, hanem saját Testével és Vérével.
Testvéreim! Az ember szíve mindig éhes valamire. Keresi a boldogságot, keresi a szeretetet, keresi a biztonságot, keresi az igazságot. Sokan ezt a világ dolgaiban keresik. Több pénzben, nagyobb sikerben, élvezetekben vagy hatalomban. De ezek nem tudják betölteni a szív legmélyebb vágyát. Csak Krisztus képes erre. Szent Ágoston vallotta: „Nyugtalan a szívünk, amíg meg nem nyugszik Benned.” Ez a nyugtalanság ma is ott van az emberekben. Ezért olyan fontos, hogy mi, keresztények Krisztushoz vezessük embertársainkat.
Jézus nem egyedül osztotta szét a kenyeret. A tanítványokat választotta munkatársául. Ez számunkra is nagy tanítás. Isten ma is embereken keresztül akar cselekedni. A papokon keresztül, a szülőkön keresztül, a nagyszülőkön keresztül, a hitoktatókon keresztül, de ugyanígy minden megkeresztelt emberen keresztül. Mindannyian küldetést kaptunk. Nem elég megtartani magunknak a hitet, hanem azt tovább is kell adnunk. Ahogyan a tanítványok kézről kézre adták a kenyeret, úgy kell nekünk is továbbadnunk Krisztus szeretetét. Lehet, hogy valakit egy kedves szó vezet közelebb Istenhez, lehet, hogy egy megbocsátás, lehet, hogy egy csendes ima, lehet, hogy egy önzetlen segítség, lehet, hogy egy kereszt türelmes hordozása.
Sose becsüljük le a kis jótetteket! Isten kezében ezek is megsokszorozódnak. Gondoljunk csak az első keresztényekre! Nem voltak gazdagok, nem volt hatalmuk, nem voltak nagy épületeik, mégis megváltoztatták a világot. Miért? Mert Krisztust vitték az emberekhez, nem önmagukat és saját dicsőségüket, hanem Jézust. Ez a mi feladatunk is. Ha egy családban jelen van Krisztus, ott könnyebb megbocsátani, könnyebb újrakezdeni, könnyebb hordozni a betegséget, könnyebb elviselni a szegénységet, könnyebb megőrizni a reményt.
Testvéreim! A kenyérszaporítás csodája ma is folytatódik. Valahányszor valaki szeretettel segít egy rászorulón, Krisztus cselekszik benne. Valahányszor valaki őszintén megbocsát, Krisztus szeretete válik láthatóvá. Valahányszor valaki hűséges marad házastársához, családjához, hivatásához, Krisztus ereje működik benne. Ezért ne mondjuk soha: „Én ehhez kevés vagyok.” „Nem tudok segíteni.” „Én ehhez gyenge vagyok.” Jézus nem azt kérdezi, mennyid van, hanem azt kérdezi: „Hajlandó vagy-e ideadni nekem azt a keveset, amid van?” Ha igen, akkor abból csodát tud tenni. Mert Isten országában nem a mennyiség számít, hanem a szeretet. Az öt kenyér és a két hal kevés volt emberileg nézve annyi embernek, de Krisztus kezében elegendő lett több ezer ember számára. Így van ez a mi életünkben is. Ha életünket teljes bizalommal átadjuk az Úrnak, Ő sokkal többet tud kihozni belőle, mint amit valaha elképzeltünk volna.
Drága jó testvéreim! A kenyérszaporítás története nem csupán kétezer évvel ezelőtt történt esemény. Isten igéje mindig élő, ezért ez az evangélium ma is nekünk szól. A kérdés nem az, hogy Jézus képes volt-e jóllakatni ötezer embert, hanem az, hogy ma is engedjük-e neki, hogy táplálja a lelkünket.
Korunkban sok embernek tele van az asztala, de üres a szíve. Soha nem volt ennyi lehetőségünk, ennyi technikai eszközünk, ennyi információnk, és mégis sokan magányosak, reményvesztettek, békétlenek. Ez azt mutatja, hogy az ember nemcsak kenyérrel él. Ahogyan Jézus mondja: „Nemcsak kenyérrel él az ember, hanem minden igével, amely Isten szájából származik.”
Ezért fontos, hogy naponta tápláljuk a lelkünket is. Ahogyan a testünknek szüksége van ételre, ugyanúgy szüksége van a lelkünknek imádságra, Szentírásra, szentmisére és az Eucharisztiára. Sokszor azt mondjuk: „Nincs időm.” Pedig arra mindig jut idő, amit igazán fontosnak tartunk. Ha Krisztus valóban életünk Ura, akkor naponta szakítunk időt arra, hogy meghallgassuk Őt.
Az evangéliumban a tanítványok engedelmeskedtek Jézusnak, még akkor is, amikor nem értették szavait. Emberileg nézve értelmetlennek tűnt ötezer embert öt kenyérrel és két hallal jóllakatni. Mégis megtették, amit Jézus kért.
A hit sokszor ezt jelenti, hogy bízni akkor is, amikor még nem látjuk a megoldást. Hányszor van az életünkben olyan helyzet, amikor úgy érezzük, nincs kiút! Betegség, családi viszály, anyagi nehézség vagy lelki sötétség vesz körül bennünket. Ilyenkor Jézus ma is azt mondja: „Hozzátok ide nekem!” Hozd el a félelmedet! Hozd el a fájdalmadat! Hozd el a csalódásodat! Hozd el a bűneidet! Hozd el a családodat! Hozd el egész életedet! És amit átadunk Krisztusnak, azt Ő meg tudja áldani. Amit magunknak akarunk megtartani, az gyakran kevés marad. Amit azonban Isten kezébe teszünk, abból áldás fakad. Ez igaz a családi életre is. A keresztény család akkor lesz erős, ha Krisztus áll a középpontban. A közös ima, a vasárnapi szentmise, a megbocsátás és az egymás iránti türelem olyan lelki kenyér, amely megtartja az otthon békéjét.
A csoda végén tizenkét kosár maradékot szedtek össze. Ez azt üzeni, hogy Isten kegyelme nem szűkmarkú. Ő nem éppen csak eleget ad, hanem bőséggel ajándékoz. Sokszor mi félünk nagylelkűek lenni, mert attól tartunk, hogy elfogy, amink van. Isten azonban azt tanítja, hogy a szeretet nem fogy el attól, hogy továbbadjuk. Éppen ellenkezőleg, akkor növekszik.
Kérjük tehát az Urat, hogy adjon nekünk olyan szívet, amely észreveszi a másik ember éhségét – nemcsak a testi, hanem a lelki éhségét is. Legyünk olyan tanítványok, akik örömmel viszik tovább Krisztus ajándékait a világba. Így a kenyérszaporítás csodája nemcsak egy régi evangéliumi történet marad, hanem mindennapi valóság lesz az életünkben. Mert ahol Krisztus jelen van, ott a kevés is elegendő, a reménytelenségből remény fakad, és a szeretet mindig megsokszorozódik.
Ámen.
Csiszér Imre erzsébetbányai plébános
