Krisztusban drága jó testvéreim!
A mai evangéliumi szakasz egy olyan kérdést állít elénk, amely első hallásra talán egyszerűnek tűnik, de ha mélyebben belegondolunk, akkor azt látjuk, hogy életünk egyik legfontosabb kérdésével találkozunk benne. A kérdés így hangzik: Kinek adjuk az életünket? Minek vagy kinek tartozunk: az embereknek, a társadalomnak, a világnak, a kötelességeinknek, és mivel tartozunk Istennek?
Jézust ma olyan emberek keresik fel, akik nem őszinte választ akarnak kapni, nem azért jönnek, mert tanítványai szeretnének lenni, nem azért kérdezik, mert valóban meg akarják érteni Isten akaratát, hanem mert szaván akarják fogni Jézust vagyis csapdát állítanak neki.
És milyen érdekes, hogy amikor az ember nem Isten igazságát akarja keresni, hanem saját igazát akarja bebizonyítani, akkor gyakran kérdéseket tesz fel, de valójában már előre eldöntötte, milyen választ szeretne hallani. A farizeusok és Heródes-pártiak tehát odamennek Jézushoz, és azt mondják: „Mondd meg nekünk: szabad-e adót fizetni a császárnak, vagy nem?” Emberi szemmel nézve egyszerű kérdés, de valójában csapda. Ha Jézus azt mondja: „Igen, szabad”, akkor könnyen mondhatják róla: „Nézzétek, együttműködik a megszálló hatalommal, elfogadja a római uralmat.” Ha pedig azt mondja: „Nem szabad”, akkor azt mondhatják: „Íme, lázad a római hatalom ellen.” Bármit mond, úgy gondolják, hogy itt Jézus most bajba kerül. De Jézus nem esik bele a csapdába, Ő nem úgy válaszol, ahogyan az emberek várják.
Jézus azt mondja: „Képmutatók! Miért kísértetek engem? Mutassátok csak meg az adópénzt!” És ők odanyújtanak neki egy dénárt. Jézus pedig megkérdezi: „Kié ez a kép és ez a felirat?” Azt felelik: „A császáré.” És ekkor hangzik el az evangélium egyik legismertebb mondata: „Adjátok meg tehát a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami az Istené.”
Testvéreim! Ez a mondat sokkal többről szól, mint az adófizetésről, ez a mondat az ember egész életéről szól. Először nézzük meg, miért teszik fel Jézusnak ezt a kérdést. Az evangélium világosan megmondja: „A farizeusok pedig elmentek, és megbeszélték, hogyan csalják tőrbe szavaival.” És ez nagyon fontos, mert nem minden kérdés őszinte kérdés. Van olyan kérdés, amely azért születik, mert valaki valóban keres és van olyan kérdés, amely azért születik, mert valaki támadni akar. Van, amikor az ember azért kérdez, mert tudni szeretne és van, amikor azért kérdez, hogy a másikat sarokba szorítsa.
Milyen gyakran előfordul ez a mindennapi életünkben is! Lehet valakitől úgy kérdezni, hogy közben már nem érdekel a válasza. Lehet kérdezni úgy, hogy valójában már vádoljuk is a másikat valamivel. Lehet kérdezni úgy, hogy a kérdés mögött harag, irigység, sértettség vagy bosszúvágy van. És lehet Istenhez is úgy fordulni, hogy nem az ő akaratát keressük, hanem azt akarjuk, hogy ő igazolja a saját elképzeléseinket. A farizeusok hízelgő szavakkal közelednek Jézushoz: „Mester, tudjuk, hogy igazmondó vagy, és Isten útját az igazsághoz híven tanítod. Nem törődsz azzal, hogy ki mit mond, mert nem tekinted az emberek személyét.” Jaj, de milyen szépen hangzik, de Jézus tudja, hogy ezek a szavak mögött nem szeretet van, nem tisztelet van, hanem csapda.
Testvéreim, ez arra figyelmeztet bennünket, hogy ne csak a szavakat halljuk, hanem nézzünk a szív mélyére is. Az ember képes szépen beszélni és közben rosszat akarni. Képes imádkozni, miközben a szívében gyűlöletet hordoz. Képes templomba járni, miközben nem akar megbocsátani. Képes keresztet hordani a nyakában, miközben nem akarja hordozni Krisztus keresztjét az életében. Ezért Jézus számára nem a külső a legfontosabb, Ő a szívet nézi. Mi lehetünk képmutatók az emberek előtt, de Isten előtt nincs szükség színjátékra. Ő tudja, kik vagyunk, tudja, mit gondolunk, tudja, mit érzünk, tudja, mit tettünk, tudja azt is, amit senki más nem tud rólunk. Jézus azt mondja: „Mutassátok az adópénzt!” Ők előveszik és meg is mutatják, de Jézus megkérdezi: „Kié ez a kép és ez a felirat?” A válasz egyértelmű: „A császáré.”
Jézus pedig ebből a válaszból indul ki: ha az érme a császár képét hordozza, akkor adjátok meg neki azt, ami hozzá tartozik. De Jézus itt valami sokkal mélyebbre vezet bennünket. Mert ha az érme a császár képét hordozza, akkor kérdezzük meg, hogy ki hordozza Isten képét? A válasz pedig nem más, mint az ember! A Szentírás első lapjain ezt olvassuk, hogy „Isten megteremtette az embert a maga képére.” Az ember Isten képét hordozza és ebből következik valami egészen különleges, hogy az érmét odaadhatod a császárnak, de önmagadat nem adhatod oda a világnak, mert te Istenhez tartozol, az életed Isten ajándéka, a tested Isten ajándéka, a lelked Isten ajándéka. az időd Isten ajándéka, a családod Isten ajándéka, tehát mindened, amid van, végső soron tőle származik.
Testvéreim! Jézus nem azt mondja, hogy minden földi kötelességet meg kell vetni. Nem azt mondja, hogy az embernek nem kell törődnie a társadalommal. Nem azt mondja, hogy a keresztény ember felelőtlen lehet, hanem éppen ellenkezőleg, a keresztény embernek vannak földi kötelességei: dolgoznia kell, tisztességesen kell élnie, felelősséget kell vállalnia, be kell tartania a jogos törvényeket, gondoskodnia kell a rábízottakról, meg kell adnia másoknak azt, ami jogosan illeti őket, de Jézus egy határt is húz. A császárnak azt kell megadni, ami a császáré, Istennek pedig azt, ami Istené. Mert egyetlen földi hatalom sem lehet Isten helyén, egyetlen ember sem lehet Isten helyén, egyetlen pénzösszeg sem lehet Isten helyén, egyetlen siker sem lehet Isten helyén, egyetlen kapcsolat sem lehet Isten helyén, egyetlen földi dolog sem veheti át Isten helyét az ember szívében. A keresztény ember tiszteli a földi rendet, de tudja, hogy mindenben Isten az első.
Testvéreim! Jézus azt mondja, hogy ad meg az „Istennek, ami az Istené.” De mi az, ami Istené? A válasz pedig ez: az életünk, mert ő adta, a szívünk, mert ő teremtette, a lelkünk, mert örökkévalóságra hívott bennünket, az időnk, mert minden napot ajándékként kapunk, a családunk, mert minden ember Isten teremtménye, a jövőnk, mert ő kezében van az életünk. Az adópénz története természetesen a pénzről is beszél. A pénz önmagában nem rossz. A kérdés az, hogy mi történik akkor, amikor a pénz elfoglalja Isten helyét. A pénz eszköz lehet. A kezünkben, segíthet jó dolgokat megvalósítani, de amikor a pénz lesz az élet célja, akkor az ember könnyen elveszíti szabadságát. Elkezdünk úgy élni, mintha a pénz lenne az élet értelme.
Testvéreim! A keresztény élet egyik nagy feladata megtanulni megkülönböztetni, hogy mi tartozik a világhoz, és mi tartozik Istenhez? A világ azt mondja, hogy a siker a legfontosabb, ezzel szemben Jézus azt mondja, hogy ne csak a földi sikert keresd, hanem Isten országát. A világ azt mondja, hogy az számít, mit gondolnak rólad az emberek, de Jézus azt kérdezi, hogy vajon, mit gondol rólad Isten? A világ azt mondja, hogy szerezz minél többet, de Jézus azt kérdezi, hogy mit kezdesz azzal, amit kaptál? Ez nem azt jelenti, hogy a keresztény ember elszakad a világtól, hanem azt, hogy nem engedi, hogy a világ legyen az Istene.
Ezért ma Jézus nem egyszerűen egy erkölcsi leckét ad nekünk, hanem döntés elé állít: Kié vagyok? Kihez tartozom? Mi az életem végső célja? Mi az, amiért élek? Ha csak a földi dolgokért élünk, akkor előbb-utóbb csalódni fogunk, mert minden földi dolog elmúlik. Elmúlik a pénz, elmúlik a siker, elmúlik a fiatalság, elmúlik az egészség, elmúlik a földi élet, de Isten szeretete nem múlik el és ezért mondja Jézus, hogy adjátok meg az Istennek, ami az Istené. Egyszer majd, amikor földi életed véget ér, nem azt fogja kérdezni tőled az Isten, hogy mennyi pénzt gyűjtöttél, nem azt, hogy mennyire voltál híres, nem azt, hogy hány ember ismert téged, hanem azt, hogy szerettél-e, hűséges voltál-e hozzám, megtanultál-e rám hagyatkozni és elfogadtad-e az én szeretetemet?
Testvéreim, tegyük fel magunknak néhány egyszerű kérdést. Mi az, amit túl sokra tartok? Mi az, ami elfoglalja Isten helyét a szívemben? Mi az, ami nélkül úgy érzem, nem tudok élni? Mi az, ami miatt elfelejtek imádkozni? Mi az, ami miatt nincs időm Istenre? Van-e olyan dolog az életemben, amelyet nem akarok Istennek átadni? Talán a pénz, talán a családi probléma, talán egy régi sérelem, talán a félelem, talán a jövő, talán egy kapcsolat, talán egy bűn, amelyhez ragaszkodunk, talán a saját akaratunk. Jézus ma azt mondja neked, hogy add Istennek, ami Istené. Ne tartsd vissza és ne mondd, hogy Uram, mindenemet neked adom, kivéve ezt az egy dolgot, mert lehet, hogy éppen az az egy dolog tart távol Istentől.
Talán az egyik legszebb imádság, amelyet ma elmondhatunk: „Uram, a tiéd vagyok.” Nem tudom, mit hoz a holnap, de a tiéd vagyok. Nem tudom, hogyan oldódik meg minden problémám, de a tiéd vagyok. Nem tudom, meddig tart a földi utam, de a tiéd vagyok. Nem tudom, milyen kereszteket kell még hordoznom, de a tiéd vagyok. Nem tudom, hogyan alakul a családom jövője, de a tiéd vagyok. Nem tudom, mit hoz az öregség, de a tiéd vagyok. Nem tudom, mikor jön el földi életem vége, de a tiéd vagyok.
Testvéreim! Ma Jézus előttünk tart egy pénzérmét. Az egyik oldalon a császár képe és Jézus megkérdezi: „Kié ez a kép?” A válasz: „A császáré.” De ma nekünk is fel kell tennünk egy másik kérdést: Kinek a képét hordozom én? Ha Isten képét hordozom, akkor hozzá tartozom, és ha hozzá tartozom, akkor neki kell adnom önmagamat. A császárnak azt, ami a császáré, a világnak azt, ami jogosan a világ rendjéhez tartozik, az embereknek azt, ami szeretetből, igazságosságból és kötelességből jár nekik, de Istennek önmagamat, a szívemet, a lelkemet, az időmet, a szeretetemet, a családomat, a munkámat, a szenvedésemet, az örömömet, a jövőmet, az egész életemet. És amikor majd egyszer eljön az utolsó nap, akkor minden földi dolog itt marad. A pénz itt marad, a ház itt marad, a tárgyak itt maradnak, a földi címek itt maradnak, de ami igazán számít, az megmarad: a szeretet. És Isten előtt csak az lesz igazán gazdag, aki megtanult szeretni.
Ezért mondjuk ma szívből: Uram, adj nekem bölcsességet, hogy tudjam, mi az, ami a világé, és mi az, ami a tiéd. Adj nekem tiszta szívet, hogy ne adjam a világnak azt, ami egyedül téged illet. Adj nekem erőt, hogy kötelességeimet hűségesen teljesítsem. Adj nekem hitet, hogy soha ne feledjem: végső soron hozzád tartozom. És amikor eljön életem utolsó órája, add, hogy egész szívemből kimondhassam: „Uram, mindenem, amim van, tőled kaptam. Most pedig önmagamat is neked adom.” Ámen.
Csiszér Imre erzsébetbányai plébános