Krisztusban drága jó testvéreim!
Amikor ma Jézusnak ezt a példabeszédét hallgatjuk, engedjük, hogy az evangélium ne csupán a fülünkig jusson el, hanem a szívünket is megérintse. Mert Jézus nem idegen emberekről beszél, nem valami távoli világról, nem csupán egy régi menyegző történetét mondja el, hanem rólunk beszél.
Mindannyian úton vagyunk. Lehet, hogy valaki fiatal, tele tervekkel, álmokkal és reményekkel. Más már hosszú életutat tudhat maga mögött. Vannak, akik családot nevelnek, vannak, akik gyermekeikért aggódnak, vannak, akik unokáiknak örülnek. Vannak, akiknek az életében most minden rendezettnek látszik, és vannak, akik súlyos keresztet hordoznak. Egyesek békében élnek, másoknak minden nap küzdelem. De van egy dolog, amely mindannyiunkra érvényes, hogy életünk nem áll meg. Minden nappal közelebb kerülünk ahhoz az órához, amikor szemtől szembe találkozunk Istennel.
Nem azért mondjuk ezt, hogy megijesszük egymást. Aki tudja, hogy egyszer számot kell adnia földi életéről, az másképpen beszél az ember testvéreivel. Aki tudja, hogy egyszer megáll Isten előtt, az nem akarja egész életét haragban, irigységben és gyűlöletben tölteni. Jézus ezért mondja el a tíz szűz példabeszédét.
Testvéreim! Képzeljük magunk elé az evangélium jelenetét! Egy menyegzőre készülnek. A menyegző az emberi élet egyik legörömtelibb eseménye. Két ember szeretete, két család találkozása, az új élet reménye, az ünnep öröme. A menyegző nem a gyásznak, hanem az örömnek a képe. Jézus pedig a mennyek országát hasonlítja ehhez az ünnephez.
Gondoljunk csak bele, hogy mennyire vágyik az ember arra, hogy szeressék! Mennyire vágyik arra, hogy valaki igazán megértse! Mennyire szeretnénk, hogy ne kelljen többé félnünk, ne kelljen többé betegségtől, haláltól, elválástól és csalódástól tartanunk! Pedig földi életünkben minden öröm mellett ott van a félelem, hiszen a legszebb családi ünnep után is véget ér az együttlét. A mennyországban azonban Isten ígérete szerint az ember eljut arra a teljességre, amelyet földi életében csak töredékesen tapasztalhat meg. Ezért a keresztény ember nem pusztán a halálra készül. A keresztény ember a Krisztussal való örök találkozásra készül.
Testvéreim! A példabeszéd középpontjában a vőlegény áll. A keresztény értelmezésben a vőlegény Krisztusra utal, aki eljön, hogy magához hívja népét. Érdemes ezen elidőznünk.
Jézus nem úgy mutatkozik be, mint aki egyszerűen ellenőrzi az embereket. Nem úgy jelenik meg, mint aki kizárólag hibákat keres. Ő a vőlegény, aki az ünnepre érkezik. Az a Krisztus, aki szeret bennünket, aki ismeri gyengeségeinket, aki tudja, hányszor buktunk el, és aki mégis meghív a vele való közösségre. Ez a mi Urunk. De ugyanaz a Jézus, aki végtelenül irgalmas, komolyan veszi az ember szabadságát is de nem kényszeríti ránk a szeretetét. Nem mondja azt, hogy mindegy, hogyan élünk, mert a végén úgyis minden következmény nélkül rendeződik.
A szeretet meghívás. A meghívásra pedig válaszolni kell. Képzeljük el, hogy valaki meghív bennünket egy családi ünnepre. Gondosan készül, helyet készít nekünk, ételt és italt tesz az asztalra, számít a jelenlétünkre. Mi pedig azt mondjuk: „Nagyon örülök a meghívásnak, majd egyszer talán elmegyek.” Aztán telnek a napok, és mindig találunk valami más elfoglaltságot és végül elmarad a találkozás.
Mennyivel fájdalmasabb ez, ha Isten meghívásáról van szó! És közben telik az idő. Isten nem fárad bele abba, hogy hívjon bennünket, de az időnk véges. Ezért kérdezzük meg önmagunktól: ha Krisztus ma különleges módon megszólítana, felismerném-e a hangját? Ha ma kellene számot adnom életemről, készen találná-e a szívemet? Ne másokra gondoljunk! Ne arra, hogy ki él rosszul a környezetünkben, ki jár ritkán templomba, ki nem imádkozik, ki nem tartja meg Isten parancsait, hanem én mit teszek!
Testvéreim, sok mindent fontosnak tartunk az életben. Fontos a kenyér az asztalon, fontos az otthon, fontos a család biztonsága, a gyermekek jövője, a munka, az egészség. Fontos, hogy legyen mit ennünk, legyen hol laknunk, legyen kire támaszkodnunk. A keresztény hit nem tagadja ezeket a szükségleteket. Jézus sem azt kívánja, hogy felelőtlenül éljünk, elhanyagoljuk családunkat, vagy ne végezzük becsületesen a munkánkat. De van valami, ami mindezeknél is mélyebben meghatározza az életünket és ez nem más, mint az Istennel való kapcsolatunk.
Mert mit ér az embernek, ha mindent megszerez, amit a világ kínál, de közben elveszíti a lelkét? Mit ér a gazdagság, ha nincs szeretet? Mit ér a siker, ha az ember nem tud békében élni önmagával, embertársaival és Istennel? Mit ér az, ha mindenki elismer, de a szívünkben évek óta hordozzuk a gyűlöletet?
A földi életben sok mindent el lehet halasztani. Egy elmaradt vásárlást holnap pótolhatunk, egy félbehagyott munkát másnap folytathatunk, egy elrontott ügyet néha helyrehozhatunk, de ha éveken keresztül elhanyagoljuk a lelkünket, annak következményei egyre mélyebbé válhatnak. Ha nem imádkozunk, lassan elnémul bennünk Isten hangja. Ha nem kérünk bocsánatot, megkeményedhet a szívünk. Ha nem gyakoroljuk a szeretetet, egyre természetesebb lesz az önzés. Ha mindig a holnapra bízzuk a megtérést, könnyen úgy érhet bennünket az élet végső órája, hogy még mindig csak készülődtünk.
Testvéreim! A tíz szűz példabeszéde éppen ezért sürgető üzenet. Nem elég, hogy gyermekkorunkban megkereszteltek bennünket, elsőáldozók voltunk, bérmálkoztunk, vagy egyszer szép hitet kaptunk a szüleinktől. Ezek mind értékes ajándékok, de az Istennel való kapcsolatot ápolni kell.
A példabeszédben a szüzek a vőlegényt várják. Várakozni azonban sokféleképpen lehet. Várhatunk úgy, hogy közben türelmetlenek vagyunk, várhatunk úgy, hogy semmit sem teszünk, várhatunk úgy, hogy csak az órát figyeljük és várhatunk úgy is, hogy felkészülünk annak az érkezésére, akit szeretünk. Gondoljunk egy édesanyára, aki tudja, hogy hosszú útról hazatér a gyermeke. Kitakarítja a szobát, elkészíti az ételt, előkészíti az ágyat és nem azért, mert biztosan tudja, hogy hány órakor érkezik a gyermeke, hanem azért, mert szereti, és örömmel akarja fogadni. A várakozás tehát a szeretet egyik formája.
Kedves testvérem, te hogyan várod Krisztust? Úgy, mint egy kellemetlen ellenőrt, akitől félsz? Úgy, mint valakit, akire nem akarsz gondolni? Vagy úgy, mint Megváltódat, akihez szeretnél megérkezni?
Az igazi készenlét nem azt jelenti, hogy soha nem hibázunk. Azt jelenti, hogy ha elbukunk, felállunk. Ha vétkezünk, megtérünk. Ha eltávolodunk, visszafordulunk. Ha kihűl bennünk a szeretet, újra kérjük a Szentlélek tüzét. Aki Krisztushoz tartozik, annak nem kell kétségbeesnie a saját gyengeségei miatt, de nem is szabad belenyugodnia abba, ami elválasztja Istentől. Az Úr ma is hív. A menyegzőre ma is készülni lehet. A lámpásunkat ma is rendbe hozhatjuk.
Mit jelent ma készen állni? Készen állni azt jelenti, hogy ma nem akarok tudatosan a bűnben maradni. Készen állni azt jelenti, hogy nem várom meg, amíg a másik ember teszi meg az első lépést a békülés felé. Készen állni azt jelenti, hogy nem szégyellem bevallani a hibáimat. Készen állni azt jelenti, hogy nem csak akkor imádkozom, amikor bajban vagyok, hanem a békés napokon is keresem Istent. Készen állni azt jelenti, hogy a hitem nem csupán a templomban látható, hanem az otthonomban, a munkámban és az emberi kapcsolataimban is. Készen állni azt is jelenti, hogy nem felejtem el, hogy az életem ajándék, a másik ember pedig nem akadály, hanem sokszor éppen az a személy, akiben Krisztus hozzám lép.
Kedves testvéreim! Jézus történetében tíz szűz indul el a vőlegény fogadására. Mind a tízen tudják, hogy érkezik valaki. Mind a tízen lámpást vesznek magukhoz. Mind a tízen ugyanarra az ünnepre várnak. Kívülről nézve tehát nincs nagy különbség közöttük.
Nem azt olvassuk, hogy öt szűz egyáltalán nem törődött a vőlegénnyel, a másik öt pedig komolyan vette a várakozást. Mindannyian elindultak, mindannyian ott voltak, mindannyian a vőlegény érkezését várták. A különbség nem az indulás pillanatában válik nyilvánvalóvá, hanem akkor, amikor a várakozás próbára teszi őket.
Az egyik csoport olajat is visz magával, a másik nem. Ez a részlet első hallásra egyszerűnek tűnik, de mély lelki igazságot rejt. Nem minden különbség látszik azonnal az emberek között. Vannak különbségek, amelyek csak a próbatétel idején mutatkoznak meg.
Képzeljünk el két embert, akik évtizedek óta ugyanabba a templomba járnak. Mindketten ott vannak vasárnaponként. Mindketten ismerik a liturgiát. Mindketten tudják a közös imádságokat. Mindketten részt vesznek az egyházi ünnepeken. Kívülről nagyon hasonlónak tűnhet az életük, de mi történik akkor, amikor az egyikük súlyos beteg lesz? Mi történik, amikor elveszíti a munkáját? Mi történik, amikor valaki igazságtalanul bánik vele? Mi történik, amikor a családjában hosszú éveken át kell türelemmel hordoznia valakinek a gyengeségeit? Akkor válik láthatóvá, milyen mélyen gyökerezik a hite. Nem azért, mert a hívő ember soha nem sír, soha nem kérdez, soha nem fárad el. A hívő ember is sír. Ő is megijedhet. Ő is kérdezheti Istentől: „Miért engeded ezt meg?” A különbség inkább abban van, hogy a fájdalomban is keresi Istent, és nem akar végleg elszakadni tőle. Az egyik ember a próbatételben még jobban kapaszkodik Krisztusba. A másik lassan elfordul tőle, mert azt gondolja: „Ha Isten szeretne, nem történhetne velem ilyen.”
A tíz szűz példabeszéde arra figyelmeztet, hogy a hitünket nem elég a könnyű napokon megvallani. Ápolnunk kell akkor is, amikor fáradtak vagyunk, amikor nem értjük Isten útjait, és amikor úgy érezzük, hogy túl sokáig kell várnunk.
Jézus az egyik csoportot okosnak, a másikat balgának nevezi. Mit jelent itt az okosság? Nem azt, hogy az okos szüzek több iskolát végeztek, nem azt, hogy ügyesebben beszéltek, nem azt, hogy magasabb társadalmi helyzetben voltak. Az evangéliumi okosság annak felismerése, hogy mi az igazán fontos, és annak megfelelő cselekvés. Aki okos, az nem csupán tudja, hogy a vőlegény megérkezhet. Úgy rendezi be az életét, hogy készen legyen a fogadására. Aki balga, az szintén tudja, hogy jön a vőlegény, de nem készül fel eléggé a várakozásra.
Ez a mi életünkben is megtörténhet. Tudhatjuk, hogy fontos az imádság, mégsem imádkozunk. Tudhatjuk, hogy meg kellene bocsátanunk, mégis évekig tápláljuk a haragot. Tudhatjuk, hogy egyszer meg kell halnunk, mégis úgy élünk, mintha soha nem kellene számot adnunk az életünkről. Tudhatjuk, hogy gyermekeinknek nem csupán anyagi javakra, hanem szeretetre, példamutatásra és hitre is szükségük van, mégis minden időnket a munkának és a megélhetésnek adjuk. Tudhatjuk, hogy az idős szülőnek szüksége van ránk, mégis mindig azt mondjuk: „Most nincs időm, majd a jövő héten.”
Az evangéliumi balgaság tehát nem feltétlenül tudatlanság, hanem sokszor inkább az a tragikus állapot, amikor az ember tudja, mi lenne a helyes, de nem cselekszik aszerint.
Kedves testvérem, talán te is tudod, mi az a jó, amit már régen meg kellene tenned. Talán tudod, hogy el kellene menned gyónni. Talán tudod, hogy fel kellene hívnod valakit. Talán tudod, hogy bocsánatot kellene kérned. Talán tudod, hogy vissza kellene térned a rendszeres imádsághoz. Mi akadályoz? Nem mindig az, hogy nem tudjuk, mi a helyes, hanem néha az, hogy félünk megtenni. Néha a büszkeségünk tart vissza, néha a kényelmünk, néha pedig egyszerűen hozzászoktunk ahhoz, hogy mindig későbbre halasztjuk.
Jézus ma arra hív, hogy ne elégedjünk meg a jó szándékkal. A jó szándék fontos, de gyümölcsöt kell teremnie.
Nézzünk meg néhány olyan helyzetet, amelyben mi magunk is hasonlíthatunk a balga szüzekhez.
Az első a halogatott ima. Reggel felébredünk, és azonnal a napi gondokra gondolunk. Sietünk, dolgozunk, intézzük a feladatainkat. Este fáradtan lefekszünk. Aztán megállapítjuk, hogy megint nem jutott idő Istenre.
A második a halogatott bocsánatkérés. Tudjuk, hogy megbántottunk valakit, mégis azt mondjuk: „Majd ha ő is elismeri a hibáját.” Így telnek a hónapok, az évek, és a kapcsolat egyre hidegebbé válik.
A harmadik a halogatott megtérés. Valaki tudja, hogy egy bizonyos szokása rombolja a lelkét, a családját vagy az emberi kapcsolatait. Mégis mindig talál magyarázatot arra, miért nem kell most változtatnia.
A negyedik a halogatott szeretet. Tudjuk, hogy egy magányos embernek szüksége lenne a figyelmünkre. Tudjuk, hogy egy beteg rokonunk örülne egy látogatásnak. Tudjuk, hogy a gyermekünknek beszélgetésre lenne szüksége. De mindig akad valami fontosabbnak látszó feladat.
Az ötödik a halogatott hálaadás. Sokszor csak akkor vesszük észre az egészség, a család, a békesség és a mindennapi kenyér értékét, amikor valami elveszett belőle.
A balga szüzek története arra hív, hogy ne akkor döbbenjünk rá a legfontosabb dolgokra, amikor már nem tudunk megfelelően válaszolni. A legjobb idő a megtérésre nem a holnap, hanem a mai nap.
Irgalmas Jézusom! Köszönöm, hogy ma is hívsz. Köszönöm, hogy nem akarod a bűnös ember pusztulását, hanem megtérésére és életére hívod. Bocsásd meg, amikor halogattam a megtérést. Bocsásd meg, amikor úgy éltem, mintha mindig korlátlanul rendelkeznék az időmmel. Bocsásd meg, amikor vallásos szokásaim mögé rejtőztem, de nem engedtem, hogy szereteted átformálja a szívemet.
Adj bátorságot ahhoz, hogy ne csak halljam a szavadat, hanem válaszoljak is rá. Taníts meg reménnyel készülni a veled való találkozásra. Ne engedd, hogy a félelem elvegye a bizalmamat, de ne engedd azt sem, hogy a bizalmam felelőtlenséggé váljon. Irgalmadba kapaszkodva szeretnék élni, megtérni és kitartani mindvégig. Ámen.
Ciszér Imre erzsébetbányai plébános
