Krisztusban drága jó testvéreim!
A mai evangéliumban Jézus egy gazdáról beszél, aki szőlőt ültetett. Körülkerítette, sajtót készített benne, őrtornyot épített, majd bérbe adta a szőlőmunkásoknak, és elutazott. Már ennek az első mondatnak is hatalmas üzenete van számunkra. A gazda nem egy üres, gondozatlan területet adott át. Ő előkészítette a szőlőt. Megadott mindent, amire szükség volt. Kerítést épített, sajtót készített, őrtornyot emelt. Vagyis mindent megtett azért, hogy a szőlőskert termést hozzon. És amikor elérkezett a szüret ideje, elküldte szolgáit, hogy átvegyék a termést. De mi történt? A szolgákat megverték, megölték. Majd újabb szolgákat küldött., de azokkal is ugyanígy bántak.
Végül elküldte saját fiát így gondolkodva: „A fiamat csak megbecsülik,” de magát a fiút is elutasították. Jézus nem egyszerűen egy régi történetet mond el. Jézus az ember és Isten kapcsolatának drámáját tárja elénk. És miközben hallgatjuk ezt a példabeszédet, nem elég azt mondanunk, hogy ez a történet az akkori emberekről szól, mert ez a történet hozzánk is szól. A szőlőskert az életünk, a gazda Isten, a szolgák mindazok, akiket Isten küld hozzánk, a fiú pedig maga Jézus Krisztus. És akkor fel kell tennünk a kérdést: Mit kezdünk azzal, amit Isten ránk bízott?
Testvéreim! Képzeljük el a gazdát, hogy megdolgozza a földet, dolgozik rajta, szőlőt ültet, körülkeríti, hogy védje, sajtót készít, őrtornyot épít és minden készen áll szüretre. Ez a kép nagyon szépen beszél Isten szeretetéről. Isten nem úgy teremtett bennünket, hogy azt mondta volna, hogy mostantól kezdve boldogulj, ahogy tudsz, hanem Isten gondoskodik rólunk. Már születésünk előtt szeretett bennünket, azután életet adott, egy családot adott, embereket küldött mellénk, tehetséget adott, időt adott, meghívott a hitre, de mindenekelőtt önmagát adta nekünk.
A mi életünk is egy szőlőskert, de vajon mit kezdünk vele? Isten nem azért adott életet, hogy pusztán elfogyasszuk az időt, nem azért adott értelmet, hogy csak saját magunknak éljünk, nem azért adott szeretetet, hogy magunkban tartsuk, nem azért adott hitet, hogy elrejtsük, nem azért adott lehetőségeket, hogy mindent önmagunk javára fordítsunk. Isten azért adott mindent, hogy gyümölcsöt teremjünk.
Testvéreim! A szőlőmunkások elkezdtek úgy viselkedni, mintha a szőlő az övék lenne, pedig nem az övék volt, hanem csak rájuk volt bízva. Milyen könnyen elkövetjük mi is ugyanezt a hibát! Azt mondjuk, hogy ez az én életem, ez az én időm, ez az én pénzem, ez az én házam, ez az én családom, ezek az én terveim, ez az én tehetségem, vagyis azt csinálok, amit én akarok. De az evangélium emlékeztet bennünket, hogy nem tulajdonosai vagyunk az életnek, hanem sáfárai. A sáfár egy olyan ember, akire rábíztak valamit. Azt használhatja, azt gondozhatja, azt őrizheti, azzal gyümölcsöt teremhet, de egyszer számot kell adnia róla.
Ezért nagyon fontos kérdés, hogy ha ma Isten megkérdezné tőled: „Mit tettél azzal, amit neked adtam?” vajon testvérem mit válaszolnál? Mit mondanál az idődről, hogyan és mire használod fel? Mit mondanál a családodról? Mit mondanál a gyermekeidről? Mit mondanál a szüleidről? Mit mondanál a hitedről? Mit mondanál azokról az emberekről, akiket melléd helyezett az Isten? Mit mondanál azokról a lehetőségekről, amelyeket Istentől kaptál, hogy hogyan használtad fel? És mit mondanál arról a szeretetről, amelyet istentől kaptál, hogyan adtad azt tovább? Érdemes megfigyelnünk valamit drága jó testvéreim! Az evangélium azt mondja, hogy a gazda elutazott. Tehát nem állt állandóan a munkások mellett, hogy figyelje őket, hanem bízott bennük!
Ez Isten kapcsolatának egyik titka, hogy Isten bízik az emberben, hiszen szabadnak teremtett, szabad akaratot adott az embernek. Isten szeretete nem kényszer, soha nem mondja, hogy szeress engem, különben nagy baj lesz belőle, hanem hív, vár, figyelmeztet, küldi hozzánk szolgáit, végül elküldi Fiát. Isten nagyon türelmes az emberel szemben, de Isten türelmét nem szabad összetévesztenünk azzal, hogy mi vele szemben közömbösök vagyunk, vagyis úgy gondolkodjuk, hogy hát Ő úgy is mindent megbocsájt!
A példabeszédben a gazda szolgákat küld, de a munkások megverik őket. Ez a próféták története. Isten újra és újra megszólította népét, küldött embereket, küldött prófétákat, küldött tanítókat, küldött figyelmeztető szavakat, de az ember sokszor nem akar hallani, nem akarja ezeket a szavakat meghalani, mert vannak szavak, amelyeket könnyű meghallgatni és vannak szavak, amelyeket nehéz elfogadni és megvalósítani. Könnyű hallani azt, hogy Isten szeret téged, de nehezebb meghallani és megtenni, hogy bocsáss meg annak, aki megbántot. Könnyű azt hallani, hogy Isten neked megbocsájt, de nehezebb hallani, azt, hogy te is bocsáss meg. Testvéreim! És akkor elérkezünk a példabeszéd középpontjához. A gazda ezt mondja: „Elküldöm a fiamat.” Ez már nem egyszerűen egy újabb követ, hanem ez a fiú, ez a szeretett fiú. Jézus itt önmagáról beszél. És itt értjük meg igazán Isten szeretetének nagyságát, hogy amikor az ember elutasítja Istent, Isten nem fordul el az embertől, amikor az ember bezárja az ajtót Isten előtt, Isten akkor is tovább kopogtat. Jézus Krisztusban Isten nem csupán üzenetet küld, hanem Önmagát adja. Milyen különös mondat, amikor a gazda ezt mondja: „A fiamat csak megbecsülik.” A gazda még mindig remél. Isten szeretete mindig remél. Isten tudja, hogy az ember képes megtérni, képes visszatérni, képes újrakezdeni. Ezért Isten nem mond le rólunk könnyen. Isten mindig azt mondja nekünk gyermekem, gyere haza, mert én várlak.
De a munkások meglátják a fiút, és ezt mondják: „Ez az örökös. Gyertek, öljük meg, és mienk lesz az örökség.” Milyen rettenetes gondolat ez testvéreim, hogy csak a miénk legyen. Ez az ember egyik legmélyebb kísértése, mindent birtokolni, Istent is félretenni, hogy én legyek az úr, azt mondja az ember, hogy nem akarom, hogy Isten mondja meg, hogyan éljek. Ez a gondolat nagyon régi, hiszen már az emberiség történetének kezdetén ott van. Az ember saját maga akarja meghatározni, mi a jó és mi a rossz és amikor az ember Isten helyére saját magát ülteti, elveszíti önmagát. Jézus ezután idézi a zsoltár szavait: „A kő, amelyet az építők elvetettek, szegletkővé lett.” Jézus Krisztus az a kő, amelyet az emberek elutasíthatnak, amelyet megvethetnek, amelyet figyelmen kívül hagyhatnak, de ettől még Krisztus marad az alap.
Az életünk sokféle alapra épülhet testvéreim! Épülhet a pénzre, épülhet a sikerre, épülhet az emberi kapcsolatokra, épülhet a tekintélyre, épülhet a munkára, épülhet a tulajdonra, de ezek közül egyik sem képes örök alap lenni, mert minden változik, minden elmúlik, de Krisztus ugyanaz és ezért mondja az evangélium, hogy Ő legyen életünk szegletköve, életünk alapköve. Mit jelent Krisztusra építeni? Krisztusra építeni nem csupán azt jelenti, hogy vasárnap elmegyünk templomba. Ez természetesen fontos, de ennél többről van szó. Krisztusra építeni azt jelenti, hogy amikor valamiről döntök, megkérdezem, hogy mit tenne most Krisztus? Amikor haragszom, akkor megkérdezem, vajon hogyan akarja Krisztus, hogy viselkedjem ebben az élethelyzetben? Amikor megbántanak, akkor megkérdezem, hogy mit jelent most számomra Krisztus keresztje? Amikor nehézségem van megkérdezem, hogy hol van Krisztus ebben a helyzetben? Amikor sikerem van, akkor megkérdezem, hogy vajon ezt most kinek köszönhetem? Amikor valaki segítségre szorul megkérdezem, hogy most mit kíván tőlem Krisztus? A gazda nem pusztán azt kérdezi, hogy dolgoztatok-e?, hanem azt kérdezi, hogy hol a termés? Ez nagyon fontos, mert lehet valaki vallásos külsőleg, és közben kevés gyümölcsöt terem, lehet, hogy sok az ima, de kevés szeretet, lehet, hogy sok vallásos beszéd, de kevés megbocsátás, lehet, hogy sok templomba járás, de kevés irgalom, lehet, hogy sok a vallásos hagyomány, de kevés a Krisztushoz hasonló élet.
Testvéreim! A gyümölcs mutatja meg a szőlőskert állapotát. És a keresztény ember gyümölcse nem más kell, hogy legyen, mint szeretet, béke, türelem, megbocsátás, irgalom, hűség, szolgálat, alázat. A példabeszédben a munkások azért kerülnek bajba, mert mindent maguknak akarnak. Ez az önzés tragédiája, hogy csak a miénk legyen! A keresztény élet ezzel szemben ezt mondja, hogy Uram, minden a tiéd. Az időm a tiéd, az erőm a tiéd, a családom a tiéd, a tehetségem a tiéd, a munkám a tiéd, a jövőm a tiéd, a sikereim a tiéid, a nehézségeimben is hozzád tartozom. Nem nekünk kell mindent birtokolnunk, elég tudnunk azt, hogy mindig Isten kezében vagyunk. Amikor jó termés van az életünkben, hajlamosak vagyunk elfelejteni a gazdát. Amikor egészségesek vagyunk, természetesnek vesszük, amikor van családunk, természetesnek vesszük, amikor van munkánk, természetesnek vesszük, amikor van mit ennünk, természetesnek vesszük, amikor reggel felébredünk, természetesnek vesszük. Pedig minden ajándék és ezért a keresztény ember egyik legfontosabb szava: ez kell legyen „köszönöm.” Köszönöm, Uram, hogy élek, köszönöm, hogy szeretsz, köszönöm, hogy nem mondasz le rólam, köszönöm a családomat, köszönöm a barátaimat, köszönöm a nehézségeket is, amelyek által megtanítasz rád hagyatkozni, köszönöm a keresztet.
Van olyan időszak is, amikor a szőlőskert száraz, amikor az ember elfárad, amikor vannak csalódások, vannak veszteségek, vannak betegségek, van gyász, van magány, van bizonytalanság és ilyenkor az ember azt kérdezi, hogy „Uram, miért?” De a szőlősgazda tudja, hogy a szőlőnek vannak olyan időszakai, amikor kívülről kevés látható. A keresztény életben is vannak rejtett időszakok. Lehet, hogy valaki sokáig imádkozik, és nem érzi Isten jelenlétét, lehet, hogy sok jót tesz, de nem kap visszajelzést, lehet, hogy szeret, és nem viszonozzák, lehet, hogy hűséges, és mégis szenved, de Isten előtt a rejtett szeretet sem marad gyümölcstelen.
Testvéreim! A szőlőt gondozni kell. Nem elég egyszer elültetni, nem elég egyszer meglocsolni, nem elég egyszer megmetszeni. A keresztény életet is gondozni kell. Naponta imádkozni, naponta újra dönteni Krisztus mellett, naponta gyakorolni a szeretetet, naponta tanulni a megbocsátást, naponta harcolni a rossz ellen, naponta figyelni arra, hogy milyen gondolatoknak adunk helyet az életünkben, mert ami ma kis gondolat, holnap szokássá válhat és ami szokássá válik, az életformává lehet. A példabeszéd komoly figyelmeztetés, mert eljön a számadás ideje. Nem azért, hogy Isten megijesszen, hanem azért, hogy komolyan vegyük az életet, mert egyszer eljön a pillanat, amikor minden földi szerepünk véget ér és számot kell adnunk arról, hogy hogyan dolgoztam az Isten szőlőskertjében!
Ezért kérjük ma: Uram, add, hogy a rám bízott szőlőskertben hűséges munkás legyek! Ne csak levelet teremjek, ne csak külsőségeket, ne csak szavakat, hanem valódi gyümölcsöt, a szeretet gyümölcsét, a hit gyümölcsét, a megbocsátás gyümölcsét, az irgalom gyümölcsét, az áldozat gyümölcsét és amikor életem szőlőskertjének végére érek, hadd tudjam kimondani: „Uram, minden, amit kaptam, tőled volt. Igyekeztem hűségesen gondozni. Fogadd most vissza életemet, és add meg nekem országod örömét.” Ámen.
Csiszér Imre erzsébetbányai plébános
