Amikor Munkácsy Mihály már híres festő lett Párizsban, világhíréből valami hazaszivárgott a falujába is. Egyszer hazalátogatott, felkereste a keresztanyját, aki nagy szeretettel fogadta, majd ezt mondta neki:
– Hallom, Mihály, híres festő lettél. Igazán kipingálhatnád a tornácunkat!
Lehet, kicsit elmosolyodom ezen és elcsodálkozom magamban, hogy milyen érdekszeretet van e kijelentés mögött: nem annyira Munkácsy személye kellett, hanem inkább az, amit adni tudott.
S amikor ezt gondolom, magamba nézek: nem gondolkodom én is sokszor hasonlóképpen?
Akarom az ajándékot, de az Ajándékozó már kevésbé érdekel. Érdekel az örökség, de az Aki mögötte van, ne szóljon bele az életembe.
Olvastam egy felnőtt fiúról, aki rendszeresen pénzt kért az apjától. Amikor az apa egyszer megkérdezte, mire kell, a fiú csak ennyit mondott: – Nagykorú vagyok. Mit érdekel?
Valahol ez a mai evangélium drámája is: az Atya ajándékát elfogadom, de hogy beleszóljon az életembe, az már nehezemre esik. Kisegítőnek elfogadom, de Megváltónak már kényelmetlen.
Jézus egy szőlőskertről beszél. A gazda mindent előkészít: bekeríti, őrtornyot épít, taposógödröt készít. Gondoskodik róla és csak ezután bízza rá a munkásokra.
Pontosan így tesz Isten is.
Az életemet nem birtokba kaptam, hanem rám bízta azt ajándékként időmmel, képességeimmel, kapcsolataimmal, családommal, hivatásommal, hitemmel együtt.
A szőlő nem a munkásoké, csak rájuk van bízva. Éppen itt válik kellemetlenné a példabeszéd, mert egy idő után úgy viselkednek, mintha az övék lenne.
Talán minden bűn egyik gyökere ez: amikor az ember elfelejti, hogy nem tulajdonos, hanem sáfár.
Nem én vagyok az élet ura. Nem én vagyok a világ közepe. Nem azért kaptam mindent, hogy kizárólag magamnak használjam.
Isten pedig újra és újra elküldi szolgáit. A bibliai történetben ezek a próféták, akik figyelmeztetnek, hívnak, emlékeztetnek. Az egyiket megverik, a másikat megölik, a harmadikat megkövezik.
Micsoda türelme van ennek a gazdának!
Ha én lennék a helyében, talán már rég elveszítettem volna türelmem, hiszen adtam elég esélyt.
Isten azonban nem így gondolkodik.
A példabeszéd legmegrázóbb mondata számomra az, hogy végül elküldi a számára legdrágábbat, a fiát: hátha őt megbecsülik.
Ez már nem egyszerűen türelem. Ez Isten szeretetének döbbenetes logikája.
Jézus itt már saját sorsára világít rá. Az örököst kiviszik a szőlőből és megölik. Néhány nappal később Jézust is kivezetik Jeruzsálemből, a városon kívülre, és keresztre feszítik.
Ez az ember válasza Isten szeretetére, mégis itt történik valami egészen rendkívüli: az elvetett kő szegletkővé lesz. A kereszt, amely úgy néz ki, mint Isten veresége, a megváltás helyévé válik.
Az ember még azzal sem tudja legyőzni Istent, hogy elutasítja, mert Isten a mi „nem”-ünkből is képes utat nyitni az „igen” felé.
Nem az a kérdés, hogy vallásos vagyok-e, hiszen itt Jézus éppen vallásos emberekhez, a főpapokhoz és a nép véneihez beszél.
Lehet valaki nagyon közel a templomhoz és közben nagyon távol Istentől. Lehet imákat mondani úgy, hogy közben nem engedem Istent beleszólni az életembe.
Lehet kérni Istentől, és közben soha nem kérdezni Tőle: Uram, Te mit szeretnél tőlem?
Több szeretetet? Több türelmet? Több irgalmat? Több nagylelkűséget? Több megbocsátást?
Vagy csak elfogyasztom azt, amit kaptam?
Talán itt van az evangélium legszebb része.
Már sokszor elrontottam. Nem mindig hoztam gyümölcsöt. Volt, amikor sajátomnak tekintettem azt, amit csak rám bíztak. Volt, amikor félretoltam Isten szavát, mert nem érdekelt, Ő mit szeretne.
Ő pedig nem mondott le rólam.
Ez az örömhír.
Még mindig küld. Még mindig szól. Még mindig hív. Még mindig van út vissza Őhozzá.
Talán nem is az a legnagyobb csoda, hogy az ember újra és újra képes nemet mondani Istennek, hanem az, hogy Isten ezek után is újra megszólítja az embert.
Mert ez az Isten őrülten szeret minket. Ennél nagyobb örömhír nincs. Nem is kell.
Ez elég. Ez minden.
Sajgó Balázs
Forrás, fotó: Vatican News
