Recept

Phaedrusnak, a híres római meseírónak egyik állattörténetében (A szétpukkadt béka) a béka megfigyelte a mezőn az ökröt, megirigyelte nagyságát és elkeseredett saját kicsinységének láttán. Elhatározta, hogy addig nem nyugszik meg, míg akkora nem lesz, mint az ökör. Elkezdte felfújni a bőrét. Háromszor fogott neki a feladatnak és utolsó erőfeszítésében szétpukkadt testével elterült.

Vannak emberek, akik nem elégedettek adottságaikkal. Irigyen nézik embertársaikat, legszívesebben cserélnének velük. Megpróbálják tökéletesen kicserélni magukat és gyakran úgy járnak, mint Phaedrus békája. Jellemük belepusztul a szerepjátszásba…

Mindennek, ha nem is az egyetlen, de mindenképp az egyik legfőbb oka az, hogy az ilyen ember szeretet-hiányban szenved, vagyis nincs tudatában szeretettségének. Nehezen hiszi el magáról, hogy ő szerethető, mert nem érezte, nem tapasztalta ezt meg környezetében, bármennyit is dolgozott érte, s a környezete sem tudta ezt sugározni számára, mert hasonló hiányt tapasztalt.

Ha valaki nem növekedett a szeretet légkörében, elég nehezen tudja azt árasztani, ami neki nincs. Pedig valójában ott van mélyen elültetve mindenkiben ez a „képesség”, csak nehéz ezt felszínre hozni. S amikor szóba kerül a szeretet szó, inkább hajlamos mellőzni azt az ember, mert annyira elcsépelt szó lett és annak megélése helyett több visszaélést tapasztal.

Talán azért lett annyira elcsépelt ez a szó, mert tudjuk a receptjét, de legtöbbször felolvassuk és idézzük, mintsem „megfőznénk” a receptben leírtakat, vagyis életre váltanánk?.

Mit ér az olyan étel, amelynek csak a receptjét ismerem? Mi lenne, ha az édesanya a vasárnapi ebéd helyett az étel receptjét olvasná fel gyermekeinek?

Vajon jóllaknának?

„Fáradtak vagytok? Fásultak? Unjátok az életet? Ha igen, akkor egy nagyon elterjedt betegségben szenvedtek, melynek neve egocentrizmus, vagyis önzés.” Ezt a kérdést teszi fel Howard Whitman, amerikai újságíró, haditudósító és szakíró „A siker benned van” című sikerkönyvében.

Whitman a könyvében pontosan arról ír, hogy a modern ember életuntságának, céltalanságának és belső kiüresedésének (amit a magyar fordítás fásultságként ad vissza) a legfőbb oka az, hogy az egyén túlságosan önmagára, a saját egójára fókuszál. Szerinte a diagnózis az, ha az embernek nincsenek mások felé mutató céljai, a belső világa beszűkül és a saját egója börtönévé válik. A valódi siker és a boldogság kulcsa a cél (purpose) – pontosabban az, hogy a meglévő képességeinket és javainkat valamilyen formában mások javára, a közösség szolgálatára fordítsuk.

George Bernanos leghíresebb műve, a Külvárosi plébános naplója szintén e köré épül: a főhős pap egy olyan faluban szolgál, amelyet a „fásultság” és a „szeretethiány” pusztít, a könyv utolsó mondata pedig így hangzik: „Mindegy: minden kegyelem.”

Bernanos ezzel meg is nevezte a Whitman által említett célt, amelynek gyökere a főparancsban rejlik: Szeresd az Istent, embertársadat és magadat.

Hogy tudom szeretni Istent és embertársamat, ha nem érzem magam eléggé szerethetőnek?

A parancsot saját erőfeszítéssel elérni nem lehet. Amikor már eleget kínlódtam, fel-adom végre. Nem fel, hanem fel-felé. S ezzel elengedem saját erőfeszítésem és magamra engedem az Erősség Lelkét. Ez az erő nem erőszakos, hanem gyöngéden átjáró isteni erő, amely átformál és megváltoztat. Nem teszek semmit, csak odaülök a „húzat”-ba, Papp Miklós, görögkatolikus pap kifejezésével.

Ez a megengedés segít abban, hogy legyen bátorságom Isten szemével nézni magamra. Ez nem istenkísértés, hanem a legsikeresebb „módszer”. Isten nem azért helyezett a világba, hogy ne szeressem magamat és ne higgyek magamban. Az engem is felülmúló Isten azért helyezte képének egy kis részletét belém is, hogy elhiggyem értékességemet és így ne önzésben, visszahúzódásban, hanem a Feléje fordulásban éljek. Így válik az önmagam iránti szeretet helyessé, mert megengedem Istennek, hogy az ölébe helyezzen. Ez az igazi kegy, így élek kegy-elemben. Ez már az általa küldött és Jézus által megmutatott helyes önszeretet útja, amely visszaadja és erősíti hitemet Őbenne és önmagamban. Így mászok ki a gödörből.

Amikor őszintén megdicsérnek egy jól felépített előadás miatt, elismerik remekül sikerült hangversenyünket, vagy megköszönik segítségünket, ne érezzük sürgős szükségét, hogy elhárítsuk. Sok ember rögeszméje, hogy ha valami jót mondanak róla, azonnal tiltakoznia kell. Ez nem az alázatosság jele, hanem sokszor az alázatoskodás gőgje.

Isten emberei elismerték magukban a jót is. Legfeljebb Isten kegyelmének tulajdonították. Szent Pál apostol mondja: „Egymagam többet tettem, mint a tizenkettő együttvéve. Nem ugyan én, hanem Isten kegyelme bennem.” (1 Kor 15,10)

 A Boldogságos Szűzanya sem hivatkozott alkalmatlanságára, nem azt üzente Gábor angyallal: győzd meg az Úristent, hogy gondosabban tanulmányozza a kérdést, hanem kimondta, hogy legyen minden Isten akarata szerint.

Ők megfőzték a szeretet receptjében leírtakat. Életre váltották a legfőbb parancsot.

Nem tettek semmit sem, csak magukra engedték Isten szerető tekintetét és válaszoltak szerető vonzására – beülve Isten ölébe. Nem tettek semmit – s közben mindent megtettek.

Én megteszem?