A szenttéválás nem valami távoli ábránd, hanem Isten közelségének megtapasztalása, beengedése és továbbadása.
„Plébános úr, ha egyszer a mennybe kerülök, találkozni fogok azokkal, akiket szerettem?” – kérdezi valaki a papjától. „Persze – feleli ő – sőt, még azokkal is találkozik majd, akiket nem szeretett.”
Ez a rövid párbeszéd nagyon mély igazságot tartalmaz.
Izajás próféta írja: „A Seregek Ura bőséges lakomát rendez minden nemzetnek ezen a hegyen.” (Iz 25,6).
Ez a kijelentés magában foglalja először azt, hogy az isteni lakoma nemcsak a választott népnek (Izraelnek) szól, hanem „minden nemzetnek”. Ez abban az időben, a Kr. e. VIII. században forradalmi gondolat volt, hiszen megnyitotta az üdvösség kapuját az egész emberiség előtt.
Az Újszövetségben Jézus és az apostolok közvetlenül erre az izajási képre építenek, amikor Isten országáról beszélnek.
Abban az országban, a lakomára mindenki meghívást kap. A szomszéd, akivel rég „összement a tej”, a munkatárs, a rokon, akit nehezen viselek el, és az is, akit talán már rég leírtam.
Isten vendéglistája tehát nem az én ízlésem szerint készül.
A példabeszéd szereplői egyáltalán nem rossz emberek, csak nagyon elfoglaltak. Minden is fontosabb számukra, mint Ő, Aki megteríti az asztalt és felszolgál nekik.
A lakoma a szent hegyen, Sion hegyén történik. Jeruzsálem a szakrális központ, ahová Isten összegyűjti népét a lakomára. A lakoma képe a bőséget, az örömet, az ünnepet , a teljességet jelenti.
Ezek az ószövetségi képek előrevetítik mindazt, amit Jézus nyíltan fogalmaz meg az újszövetségben. A képek az isteni életet írják körül és így már érthetőbb, hogy milyen a Gazda, Aki nem szűkmarkú és nem sajnálja az embertől az életet.
Jézust is azért küldte, hogy „életünk legyen és az bőségben legyen” (Jn 10,10). Mindenki számára fel van ajánlva az isteni életben való részesedés és nekem csak annyi a dolgom, hogy odategyem magamat. Ne az álarcaimat, ne a szerepeimet, hanem azt, aki tényleg vagyok, mert ez az ünnep arról szól, hogy leveszi rólam a fátylat. Mindenkiről.
Azon az ünnepen lehull minden, ami eltakarja igazi valómat és kiderül, hogy Isten nem azért szeret, mert tökéletesen teljesítettem, hanem azért, mert Ő jó. A közvetlen előkészület már elkezdődött és a menyegzős ruha nem divatkérdés, hanem életkérdés! Az a kérdés, hogyan élek, mert valójában a földi élet a tét. A lét a tét: hogyan vagyok jelen Isten és mások számára. A lakoma már elkezdődött, a vég a beteljesedés. Ezért nem mindegy, hogy naponta milyen ruhát öltök magamra.
A keresztségben fehér ruhát kaptam szimbolikusan, annak a jelét, hogy Krisztusba öltöztem. Ezt a ruhát naponta felöltöm tudatosan és figyelek arra, hogy irgalomban, megbocsátásban, tisztaságban, szeretetben éljek.
Nem mások szennyesével foglalkozom, mert a sajátommal is van épp elég dolgom. Tudom, hogy mindenkinek elég a más baja, de ezen a lakomán a saját arcom és öltözetem a tét. Krisztust sugárzom, krisztusivá válok vagy Róla beszélek, de lélekben távol állok Tőle. Minden kifogás nyafogás.
S ha nehéz, akkor sem vagyok egyedül, mert kegy-elemben élek. Isten Szentlelke mindig rendelkezésre áll: mindig újra szabhatom Vele együtt a menyegzős ruhát.
A szentek talán azért tudtak nehéz helyzetben is derűsek lenni, mert tudták, hogy meghívást kaptak és Isten jelenlétének tudatában éltek.
Nem volt nekik sem könnyebb.
Minden kor emberének megvan a maga nehézsége, de minden korban megvan a lehetőség megtanulni felölteni a krisztusi képmást, hogy ne az én arcom ragyogjon, hanem a krisztusi arc ragyogjon fel bennem és általam. A Szentlélek által és a Szentlélekben Krisztus minden kor emberének kortársa és senki sincs magára hagyva. A készület és a lakoma folyamatos történés lelkemben és környezetemben.
Persze sosem könnyű, de nem lehetetlen.
Egyik kedves paptársam küldte nemrégiben a következő, szép gondolatot. Ezt írta: a szenteknek van múltjuk, a bűnösöknek van jövőjük.
A szentek is ott kezdték, ahol minden kor embere. A szenttéválás nem valami távoli ábránd, hanem Isten közelségének megtapasztalása, beengedése és továbbadása.
Mindennap legyen bátorságom feltenni a kérdéseket. Nem azt, hogy ott leszek-e egyszer majd, hanem azt, hogy itt és most van időm Istenre? Itt és most elfogadom a meghívását? Van bátorságom úgy menni, ahogy vagyok?
A lakoma készen van, a meghívó a kezemben.
Isten pedig csak ennyit mond: Gyere! Hozd magad! Ülj az ölembe!
Odaülök?
Forrás, fotó: Vatican News
