Krisztusban drága jó testvéreim!
A mai evangéliumban Jézus egy különleges példabeszédet mond el nekünk. Egy király menyegzőt rendez a fiának. A király meghívja az embereket az ünnepre, elkészítteti a lakomát. Minden készen áll az ünnepségre. Az asztal megterítve, az ünnepi hely előkészítve, a meghívottak számára minden biztosítva van és mégis valami egészen váratlan dolog történik, tudniillik az, hogy akiket a király meghívott, nem akarnak eljönni.
Ez a példabeszéd nem csupán régi történet, hanem ez a példabeszéd a mi életünkről szól: rólam, rólad, mindannyiunkról. Isten ma is meghív bennünket, Isten ma is készít számunkra lakomát, Isten ma is azt mondja, hogy „gyere!”, „gyere közelebb hozzám!” És nekünk minden nap választ kell adnunk erre a meghívásra.
Jézus így kezdi a mai példabeszédét: „A mennyek országa hasonlít egy királyhoz, aki menyegzőt rendezett fiának.” Figyeljük meg, milyen képet használ Jézus Isten országáról! Nem börtönt, nem szomorúságot, hanem menyegzőt, vagyis ünnepet, lakodalmat, örömöt, szeretet közösséget, terített asztalt.
A világ sok mindent kínál nekünk. Kínál sikert, pénzt, kényelmet, élményeket, elismerést, kínál szórakozást, de ezek közül egyik sem tudja betölteni azt a helyet, amelyet Isten saját magának készített bennünk, mert az ember szívében van egy olyan mélység, amelyet csak Isten tud betölteni. Lehet sok pénzünk, mégis üres lehet a szívünk, lehet sok ismerősünk, mégis lehetünk magányosak, lehet szép otthonunk, mégis hiányozhat belőle a béke, lehet sikerünk, mégis érezhetjük, hogy valami hiányzik és egyszer csak megértjük, hogy nem több dologra van szükségünk, hanem közelebb kell kerülnünk Istenhez.
Testvéreim! A példabeszéd középpontjában a király fia áll és ez a fiú Jézus Krisztus, az Ő lakomájára kapunk meghívást. Milyen szép szó ez a mai evangéliumban: „Elkészítettem!” Isten nem azt mondja, hogy majd elkészítjük, ha te mindent jól csináltál, hanem a lakoma már készen van. Isten szeretete megelőz bennünket, Isten kezdeményezése megelőz bennünket. Mielőtt mi kerestük volna Istent, ő már keresett bennünket, mielőtt mi szerettük volna őt, ő már szeretett bennünket, mielőtt mi kimondtuk volna, hogy Uram, szükségem van rád, Ő már azt mondta, hogy gyermekem, szükséged van rám, ezért hívlak.
Gondoljunk bele, hogy egy lakodalomra készülni kell. El kell készíteni az ételt, meg kell teríteni az asztalt, fel kell díszíteni a helyet, vagyis mindennek megvan a maga rendje. Jézus ezzel azt akarja megmutatni, hogy Isten üdvösségre vonatkozó terve nem véletlen. Isten készül, Isten gondoskodik, Isten mindent megtesz azért, hogy az ember eljusson hozzá. Vajon mindent megteszek-e, hogy elfogadjam a meghívást?
Az evangélium következő mondata nagyon fájdalmas: „De azok nem törődtek vele.” Nem azt olvassuk, hogy nem értették a hívó szót, nem azt olvassuk, hogy nem hallották meg a hívó szót, hanem azt, hogy nem törődtek vele.
Ez az ember egyik legnagyobb lelki veszélye, hogy közömbössé válik Isten iránt. Lehet valaki úgy távol Istentől, hogy közben nem haragszik Istenre. Egyszerűen csak nem foglalkozik vele, sokszor csak ennyit mond, hogy majd később imádkozom, majd egyszer elmegyek templomba is, majd egyszer meggyónok, mert most nincs időm és közben telnek az évek. Az ember dolgozik, fárad, tervez, vásárol, épít, utazik, ügyeket intéz, gondokat, nehézségeket old meg és közben az Istennel való kapcsolata lassan háttérbe kerül.
Higgyétek el testvéreim, hogy nem egyetlen nagy döntéssel távolodunk el Istentől, hanem sokszor apró döntésekkel. Elkezdődik azzal, hogy most nincs időm, aztán következik, hogy most nem, aztán egy újabb lépés következik, hogy majd holnap és egyszer csak azt vesszük észre, hogy régen imádkoztunk tiszta szívből, régen voltunk csendben Isten előtt, régen nyitottuk ki úgy a Szentírást, hogy valóban azt kérdeztük volna, hogy Uram, mit akarsz most mondani, mit akarsz üzenni most nekem?
Jézus azt mondja, hogy az egyik a földjére ment, a másik az üzlete után nézett! Milyen érdekes, hogy Jézus nem bűnös dolgokat említ, hogy bűnös dolgok után mennének, vagyis önmagában nem rossz dolgokról van szó. A föld nem rossz, a munka nem rossz, az üzlet nem rossz, a mindennapi kötelességek nem rosszak. A probléma akkor kezdődik, amikor a jó dolgok elfoglalják Isten helyét. Lehet valaki úgy elfoglalt, hogy nincs ideje Istenre és lehet valaki úgy dolgozó ember, hogy közben lassan elfelejti, miért él. A munka eszköz és nem cél. A pénz eszköz és nem cél. A ház eszköz és nem cél. A földi élet eszköz és nem végső cél. A végső cél Isten. Ezért kell időnként megállnunk és meg kell kérdeznünk magunktól, hogy miért dolgozom? Miért gyűjtök? Miért építek? Miért tervezek? Miért aggódom? Miért futok egyik feladattól a másikig? És hol van ebben Isten?
Testvéreim! Az egyik legveszélyesebb mondat a lelki életben, hogy majd holnap. Majd holnap imádkozom, majd holnap kibékülök, majd holnap változtatok, de ki garantálja nekünk a holnapot? A mai nap a kezünkben van, a tegnap már elmúlt és a holnap még nincs a kezünkben. Ha Isten ma szól hozzánk, ma kell meghallanunk, ha ma hív, ma kell válaszolnunk.
Isten meghív, de soha nem kényszerít. Isten mindenható, mégsem kényszeríti rá magát az emberre. Megtehetné, hogy mindenkit térdre kényszerít, de nem ezt teszi. Azt mondja, hogy „jöjj!” és várja, hogy menjek.
A példabeszédben a király nem mond le az emberről, hiszen újra elküldi szolgáit. Micsoda türelmes az Isten velünk, emberekkel szemben! Az ember nemet mond az Ő hívására, de Isten újra hívja. Az ember elfordul Tőle, de Isten újra közeledik feléje. Az ember bezárja a szíve ajtaját, de Isten továbbra is kopogtat rajta.
Hányszor történt már meg velünk, hogy Isten újra és újra megszólított? Talán egy szentmisében, egy prédikációban, egy családtag, egy barát szavában, egy betegségben, egy nehézségben, egy valakivel való találkozásban, egy imádságban, egy csendes pillanatban és éreztük, hogy Isten most hozzám beszél.
Isten türelmes, de Isten türelmét nem szabad összetévesztenünk azzal, hogy mindegy neki, hogyan élünk. Isten azért türelmes, mert szeret, időt ad a megtérésre, időt ad a visszatérésre, időt ad arra, hogy rendezzük az életünket, időt ad arra, hogy kimondjuk: „Uram, vétkeztem.” És milyen csodálatos, amikor az ember ezt végre ki tudja mondani, mert nem kell tovább menekülni saját lelkiismeretünk elől, mert nem kell másoknak magyarázkodni, mert nem kell másokra mutogatni.
Hallhatuk, hogy a meghívottak különféle kifogásokkal élnek, hogy miért nem mennek a lakomára. Az egyiknek a föld fontosabb, a másiknak az üzlet és ez ma is így van. Az embernek mindig van valamire ideje, csak arra nincs, ami igazán fontos. Van időnk órákon át telefonozni, van időnk beszélgetni jelentéktelen dolgokról, van időnk híreket nézni, van időnk vitatkozni, van időnk másokat figyelni, de néha azt mondjuk, hogy most nincs tíz perc időm imádkozni. Pedig tíz perc kevés ahhoz képest, amennyit Isten adott nekünk. Minden nap huszonnégy órát kapunk és ki tudjuk-e mondani: „Uram, ebből a napból legalább néhány percet teljesen neked adok”?
Testvéreim! Elfogadni Isten meghívását nem csupán annyit jelent, hogy elmegyek egy vallási eseményre. Az elfogadás azt jelenti, hogy Uram, az életemet veled akarom élni. Amikor reggel felkelek: „Uram, ez a nap a tiéd.” Amikor dolgozom: „Uram, add, hogy becsülettel dolgozzam.” Amikor családommal vagyok: „Uram, segíts szeretni őket.” Amikor szenvedek: „Uram, maradj mellettem.” Amikor öröm ér: „Uram, köszönöm.” Amikor bűnt követek el: „Uram, bocsáss meg.” Amikor meghalok: „Uram, fogadj magadhoz.” Ez az Istenhez tartozó ember élete.
Érdemes megkérdeznünk magunktól, hogy miért mondok nemet az Istennek? Talán a kényelem miatt? Talán mert nem akarok változni? Talán mert vannak bűnök, amelyekhez ragaszkodom? Talán mert félek, hogy Isten valamit kérni fog tőlem? Talán mert jobban szeretem a saját akaratomat? Talán mert azt mondom, hogy én majd magam megoldom. A keresztény élet egyik legfontosabb mondata ez kell, hogy legyen: „Uram legyen meg a te akaratod,” és ez azt jelenti, hogy Uram, te jobban tudod, mint én.
A történet végén a király azt mondja: „Menjetek ki az utakra, és akit csak találtok, hívjátok el a menyegzőre.” Isten meghívása nem csupán egy szűk körnek szól, hanem minden embernek szól. Az erősnek és a gyengének, a szegénynek és a gazdagnak, a fiatalnak és az idősnek, a betegnek és az egészségesnek.
Képzeljük el azt az embert, aki az út szélén áll. Nem számított arra, hogy meghívják. Talán nem érezte magát méltónak, talán azt gondolta, hogy nekem nincs helyem a király házában és egyszer csak jönnek a szolgák és ezt mondják „Gyere! Meghívásod van.” Micsoda öröm lehetett ennek az embernek a szívében!
Testvérem, az evangélium ma neked is ezt mondja, hogy Isten részéről meghívásod van. Lehet, hogy sokszor hibáztál már az életedben, lehet, hogy voltak rossz döntéseid, lehet, hogy sok mindent elrontottál, lehet, hogy vannak bűneid, de Isten most nem azt mondja, hogy maradj ott, ahol vagy, hanem ma ezt mondja neked, hogy „gyere hozzám!”
Mi emberek gyakran a múlt alapján ítéljük meg egymást és mondjuk is egymásról: Ő ilyen, Ő mindig ilyen volt, Ő ezt tette, Ő azt mondta. Isten azonban képes új kezdetet adni. Isten nem tagadja le a múltat, de nem engedi, hogy a múlt legyen az ember végső szava. A végső szó Isten irgalmáé lehet, ezért mondhatjuk: „Uram, ami mögöttem van, azt rád bízom. Ami előttem van, azt veled akarom járni.”
Testvérem! Ha ma Isten megkérdezné tőled, hogy elfogadod a meghívásomat?, vajon mit válaszolnál? Ne másról gondolkodj, ne a szomszédról, hogy vajon ő mit mondana, elfogadná-e Isten hívását, hanem magadról, hogy te elfogadod?
A menyegző képe az örök életre is mutat, hiszen földi életünk nem végállomás, itt csak úton vagyunk. Az ember egész élete egy meghívás elfogadásának a története. Isten állandóan hív bennünket és végül meghív az örök lakomára is.
Mit vigyünk ma mai evangéliumból magunkkal? Én három rövidke mondatot tudok magamnak megfogalmazni!
Az első, hogy Isten meghív. A második, hogy ne halaszd a választ holnapra, ma adj választ. És a harmadik, hogy add tovább a meghívást. Legyen az életed olyan, amely másokat is Krisztus felé vezet.
Uram, Jézus Krisztus, köszönjük neked, hogy meghívsz bennünket, köszönjük, hogy nem mondasz le rólunk, köszönjük, hogy akkor is keresel, amikor mi elfordulunk tőled, köszönjük, hogy elkészítetted számunkra az üdvösség lakomáját.
Bocsásd meg, amikor nem törődtünk veled, bocsásd meg, amikor fontosabb volt számunkra a föld, mint az ég, bocsásd meg, amikor fontosabb volt a munka, mint az imádság, bocsásd meg, amikor fontosabb volt a pénz, mint a szeretet, bocsásd meg, amikor azt mondtuk, hogy majd holnap.
Uram, adj nekünk bátor szívet, hogy ma mondjunk igent, Uram, ha elfáradtunk, erősíts meg, ha eltévedtünk, vezess vissza a helyes útra, ha elesettünk, emelj fel, ha megkeményedett a szívünk, lágyítsd meg, ha eltávolodtunk, hívj vissza, ha félünk, mondd nekünk, hogy ne félj és amikor egyszer elérkezik életünk utolsó órája, segíts, hogy készen álljunk és amikor meghalljuk végső hívásodat, legyen erőnk kimondani: „Igen, Uram. Jövök.” Ámen.
Csiszér Imre erzsébetbányai plébános
