Krisztus Király vasárnapja

Krisztusban drága jó testvéreim!

A mai evangéliumban Jézus egy olyan eseményről beszél nekünk, amely minden ember életének végső és legfontosabb eseménye lesz. Beszél az utolsó ítéletről, amikor eljön az a nap, amikor minden ember megáll Krisztus előtt.

Jézus így kezdi beszédét: „Amikor az Emberfia eljön dicsőségében, összes angyalának kíséretében, helyet foglal dicsőséges trónján.” Az a Jézus, aki egykor Betlehem szegényes istállójában született, aki nem talált helyet a szálláson, aki egyszerű emberek között járt, aki betegeket gyógyított, bűnösöket fogadott, sírókat vigasztalt, most dicsőséges Királyként jelenik meg. Az a Jézus, akit egykor töviskoronával koronáztak meg, akinek kezét és lábát keresztre szegezték, akit kigúnyoltak és elutasítottak, egyszer majd az egész világ bírájaként áll előttünk.

Gondoljunk csak bele, amikor Jézus a földön járt, sokan nem ismerték fel benne az Isten Fiát. Sokan csak egy egyszerű názáreti embert láttak benne. Mások veszélyes tanítónak tartották. Voltak, akik csodálták, de nem követték. Voltak, akik hallgatták, de nem változtatták meg az életüket. Ma is sok ember él úgy, hogy hallott Jézusról, ismeri a nevét, talán keresztet visel a nyakában, talán templomba is jár, de nem engedi, hogy Krisztus valóban Király legyen az életében, pedig Jézus nem csupán egy tanító a sok közül, nem csupán egy történelmi személyiség, hanem Ő az élő Isten Fia, a világ Megváltója, az egész emberiség Királya.

Testvéreim! Milyen király Jézus? Nem olyan, mint a földi uralkodók. A földi királyok gyakran hatalommal, erővel, hadsereggel és gazdagsággal uralkodtak. Jézus azonban szeretettel uralkodik. Nem azért jött, hogy szolgáljanak neki, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért. És éppen ez a királyi szeretet lesz az utolsó ítélet mércéje. Ezt mondja: „Jöjjetek, Atyám áldottai!” Miért? Mert amikor ő éhezett, enni adtak neki. Amikor szomjazott, inni adtak neki. Amikor idegen volt, befogadták. Amikor beteg volt, meglátogatták. Ez azt jelenti, hogy Jézus királyságának középpontjában a szeretet áll.

A keresztény embernek tehát nem elég Krisztusról beszélnie. Krisztus szeretetét kell továbbadnia. A valódi kereszténység nemcsak szavakban, hanem cselekedetekben mutatkozik meg. Kérdezzük meg magunktól: valóban Krisztus-e az én életem Királya? Ő irányítja-e a döntéseimet? Az ő szeretete vezeti-e a családommal, szomszédjaimmal, munkatársaimmal és az emberekkel való kapcsolatomat?

Testvéreim! Jézus világosan beszél arról, hogy az emberi életnek van végső számadása. A mai világban sokan nem szeretnek az ítéletről beszélni. Szívesebben hallanak a boldogságról, a sikerről, a jólétről, az egészségről és a földi élet szépségeiről. Pedig az evangélium nem hallgat arról, hogy egyszer minden ember Isten elé áll. Az utolsó ítélet nem azért van, mert Isten bosszúálló lenne. Isten szerető Atya, aki azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön. De éppen azért, mert szeret bennünket, komolyan veszi szabadságunkat és döntéseinket. Az ember nem gép. Isten szabad akarattal teremtett bennünket. Dönthetünk a jó és a rossz között. Választhatjuk a szeretetet, de választhatjuk az önzést is. És döntéseinknek következményei vannak.

Gondoljunk egy egyszerű példára! Egy ember hosszú éveken át építi a házát. Minden téglát gondosan elhelyez, minden részletre odafigyel. De ha az alapot nem készíti el megfelelően, egy napon az egész épület veszélybe kerülhet. Ilyen az emberi élet is. Építhetünk szép házat, szerezhetünk vagyont, lehetünk sikeresek, elismertek, de ha életünk alapja nem a szeretet, akkor valami nagyon fontos hiányzik. Az utolsó ítéletkor Isten nem a külső díszítést nézi, hanem az alapot. Azt kérdezi, hogy tudtál-e szeretni? Tudtál-e megbocsátani? Tudtál-e segíteni? Tudtál-e lehajolni ahhoz, aki gyengébb volt nálad? Tudtál-e észrevenni valakit, akit mások észre sem vettek? Testvéreim, az ítélet gondolata nem arra való, hogy kétségbeesésbe taszítson bennünket, hanem arra, hogy felébresszen. Amíg élünk, van lehetőségünk a megtérésre. Amíg dobog a szívünk, megváltoztathatjuk életünket. Amíg itt vagyunk a földön, még odafordulhatunk ahhoz, akit eddig elhanyagoltunk. Ne halogassuk a szeretetet! A szeretetnek ma van itt az ideje.

Jézus beszédének egyik legmegrendítőbb része az, hogy nem általánosságban beszél a szeretetről. Nem azt mondja csupán, hogy szeressétek egymást, hanem konkrét helyzeteket sorol fel: éheztem, szomjaztam, idegen voltam, mezítelen voltam, beteg voltam, börtönben voltam. Ezek mind valóságos emberi szükségletek. Jézus azt akarja megértetni velünk, hogy a szeretet nem pusztán érzelem, hanem a szeretet cselekvés.

A szeretetnek keze van, amellyel segít. A szeretetnek szeme van, amellyel észreveszi a másik szenvedését. A szeretetnek füle van, amellyel meghallgatja a panaszkodót. A szeretetnek lába van, amellyel elmegy a beteghez. A szeretetnek szíve van, amely képes együtt érezni.

A keresztény ember nem élhet csukott szemmel. Nem mondhatja, hogy ez nem az én dolgom. Nem mondhatja, hogy oldja meg mindenki a maga problémáját. Nem mondhatja, hogy nekem is megvan a magam baja és nem tudok segíteni. Természetesen nem tudunk mindenkit megmenteni. Nem tudunk minden problémát megoldani. De minden nap találkozhatunk legalább egy emberrel, akinek szeretetet adhatunk.

Testvéreim! Jézus elsőként az éhező emberről beszél: „Éheztem, és ennem adtatok.” Az éhség az ember egyik legalapvetőbb szükséglete. Aki éhes, annak nem szavakra van szüksége, hanem ételre. Jézus tudja, mit jelent az emberi szegénység. Ő maga is megtapasztalta a földi élet egyszerűségét. Nem gazdag palotában született, hanem Betlehemben, szegényes körülmények között. Édesanyja és nevelőapja egyszerű emberek voltak. Felnőttként pedig nem volt saját háza, ahol mindig nyugalomra találhatott volna. Amikor tehát az éhezőnek kenyeret adunk, nem csupán egy emberi szükséget enyhítünk, hanem Krisztus iránti szeretetünket fejezzük ki. Gondoljunk arra, milyen sok ember él ma is úgy, hogy nem tudja, miből fogja biztosítani családja mindennapi kenyerét!

Testvéreim, nem a mi feladatunk, hogy minden ember életét megítéljük. A mi feladatunk az, hogy lehetőségeinkhez mérten segítsünk. Lehet, hogy valakinek csak egy kenyeret tudunk adni. Lehet, hogy egy meleg étellel tudunk segíteni. Lehet, hogy egy családnak bevásárolunk. Lehet, hogy a plébániai közösség segítségével támogatunk egy rászorulót.

Van egy másik éhség is, amelyről nem szabad megfeledkeznünk. Az ember nemcsak kenyérrel él, hanem lelki táplálékra is szüksége van. Sokan vannak, akiknek tele van a hűtőszekrényük, de üres a szívük. Van pénzük, de nincs békességük. Van házuk, de nincs családi szeretetük. Vannak ismerőseik, de nincs egyetlen igaz barátjuk sem. Vannak, akik arra éheznek, hogy valaki meghallgassa őket. Vannak, akik arra éheznek, hogy valaki megbocsásson nekik. Vannak, akik arra vágynak, hogy valaki kimondja, hogy fontos vagy nekem, nem vagy egyedül! Ne csak a testi éhséget vegyük észre! Ismerjük fel a lelki éhséget is!

Testvéreim! A második cselekedet, amelyet Jézus megemlít, az ivóvíz adása: „Szomjaztam, és innom adtatok.” A víz nélkülözhetetlen. Az ember néhány napig képes étel nélkül élni, de víz nélkül nagyon hamar életveszélyes állapotba kerülhet. Jézus mégis többet akar mondani nekünk a testi szomjúságnál.

Az emberi szív szomjazik. Szomjazik a szeretetre, a megbecsülésre, a biztonságra, a békességre és az igazságra. Sokan próbálják ezt a szomjúságot különböző dolgokkal csillapítani. Egyesek a pénzben keresik a boldogságot. Mások a hatalomban, az élvezetekben, a szórakozásban vagy az emberi elismerésben, de ezek önmagukban nem tudják betölteni az emberi szív mélységes vágyakozását. Az ember szíve végső soron Isten után szomjazik. És itt megint meg kell kérdeznünk magunktól, hogy vajon mi enyhítjük-e mások szomjúságát? Amikor valaki bánatos, meghallgatjuk-e? Amikor valaki kétségbeesett, adunk-e neki reményt? Amikor valaki tele van keserűséggel, tudunk-e számára a békesség eszközei lenni?

Legyünk olyan emberek, akik mellett mások nem még szomjasabbá, hanem reménytelibbé válnak! Ne keserűséget adjunk a keserűséghez! Ne gyűlöletet a gyűlölethez! Ne ítélkezést az ítélkezéshez! Adjunk békességet, vigasztalást, bátorítást és szeretetet!

Testvéreim! Jézus harmadik példája az idegen ember befogadása: „Idegen voltam, és befogadtatok.” Az idegen ember mindig bizonytalanságot hordoz magában. Nem ismerjük, nem tudjuk, honnan jött, milyen szokásai vannak, milyen történetet hordoz magában. Sokszor könnyebb azokkal kapcsolatot tartani, akiket ismerünk, akik hozzánk hasonlóan gondolkodnak, akik ugyanazt a nyelvet beszélik, ugyanazokkal a szokásokkal élnek.

Az idegenben is embert kell látnunk. Jézus maga is megtapasztalta, milyen idegenként élni, milyen bizonytalanságban útra kelni, milyen mások jóindulatára szorulni. Milyen fájdalmas, amikor egy embernek nincs helye sehol! Amikor belép valahová, és azt érzi, hogy nem kívánatos. Amikor megszólal, de senki nem figyel rá. Amikor segítséget kér, de mindenki elfordul tőle. De az idegen befogadása nem jelenti azt, hogy minden viselkedést helyeselnünk kell. A szeretet együtt jár az igazsággal és a bölcsességgel. Segíthetünk úgy is, hogy közben megőrizzük a szükséges határokat, és nem veszélyeztetjük mások biztonságát.

Kérdezzük meg magunktól, hogy kit fogadtam be az életembe? Kinek adtam helyet? Ki az, akit azért kerülök, mert más, mint én? Jézus azt mondja, hogy amikor befogadtad őt, engem fogadtál be.

Testvéreim! Jézus azt mondja: „Mezítelen voltam, és felruháztatok.” Nem lehetünk közömbösek azzal szemben, aki fázik, akinek nincs megfelelő cipője, kabátja, takarója. De a ruházat jelképes jelentést is hordoz. Vannak emberek, akiknek nem a testük, hanem a lelkük van kiszolgáltatott állapotban. Valaki szégyelli a múltját. Valaki magára maradt a bűneivel. Valaki úgy érzi, hogy mindenki elítéli. Valaki elveszítette önbecsülését. A szeretet képes betakarni az ember szégyenét anélkül, hogy eltakarja az igazságot. Gondoljunk a tékozló fiú történetére! Amikor a fiú hazatér, az apa nem alázza meg, nem szégyeníti meg, nem sorolja fel előtte a múltbeli hibáit, hanem elébe fut, átöleli, és visszaadja neki a fiúi méltóságot. Nekünk is így kell viselkednünk egymással. Ne alázzuk meg azt, aki hibázott! Ne pletykáljuk mások gyengeségeit!

Testvéreim! Talán az egész evangéliumi szakasz egyik legszemélyesebb mondata ez: „Beteg voltam, és meglátogattatok.” A betegség kiszolgáltatottá teszi az embert. Amíg egészségesek vagyunk, könnyen természetesnek vesszük, hogy felkelhetünk, járhatunk, dolgozhatunk, találkozhatunk másokkal, elvégezhetjük mindennapi feladatainkat, de amikor betegség ér bennünket, hirtelen megváltozik minden. Egy kórházi ágyon fekvő ember egészen másként látja az életet, mint az, aki egészségesen éli mindennapjait. A beteg embernek nemcsak gyógyszerre és orvosi kezelésre van szüksége, hanem szeretetre is. Szüksége van arra, hogy valaki meglátogassa. Hogy valaki megkérdezze, hogy vagy? Hogy valaki leüljön mellé, és ne siessen el azonnal. Sokszor a beteg ember számára a legnagyobb ajándék nem az, amit viszünk neki, hanem az idő, amit vele töltünk. Egy látogatás azt üzeni, hogy nem felejtettelek el. Fontos vagy nekem. Nem vagy egyedül.

Gondoljunk azokra, akik hosszú éveken át ápolják beteg hozzátartozóikat! Gondoljunk azokra, akik idős szüleiket, beteg gyermeküket gondozzák! Gondoljunk azokra, akik kórházakban, idősek otthonában, szociális intézményekben szolgálnak! Mennyi türelemre, áldozatra és szeretetre van szükség ehhez! Ezek a szolgálatok sokszor rejtve maradnak. Nem kapnak érte tapsot, kitüntetést vagy elismerést. Isten azonban látja azokat a csendes órákat, amikor valaki beteg hozzátartozója mellett virraszt. Testvéreim! Jézus utolsó példája a börtönben lévő ember meglátogatása: „Börtönben voltam, és fölkerestetek.” A börtön az emberi szabadság elvesztésének helye. A fogvatartott ember el van választva családjától, barátaitól és a megszokott életétől. Természetesen a bűncselekményeknek következményeik vannak. A társadalomnak joga és kötelessége megvédeni az embereket, és az igazságos büntetésnek is megvan a helye, de a keresztény szeretet arra figyelmeztet bennünket, hogy a bűnös ember sem veszti el teljesen emberi méltóságát. Aki rosszat tett, annak is szüksége van megtérésre. Szüksége van arra, hogy felismerje bűnét, megbánja azt, és lehetőség szerint jóvátegye a rosszat.

Az ember életének utolsó pillanatában is megnyílhat az irgalom útja, ha őszinte bűnbánattal fordul Istenhez. Ezért nekünk sem szabad senkit végleg leírnunk. A keresztény ember nem a bűnt mentegeti, hanem a bűnös ember megtéréséért imádkozik.

És ne feledjük, a börtönnek van lelki értelmezése is. Vannak emberek, akik nem rácsok mögött élnek, mégis foglyai valaminek: foglyai a haragnak, foglyai a gyűlöletnek, foglyai a szenvedélyeiknek, foglyai a függőségeiknek, foglyai a megbocsátás hiányának. Nekünk ezekhez az emberekhez is el kell vinnünk Krisztus szabadító szeretetét, mert Jézus azért jött, hogy szabaddá tegye az embert.

Testvéreim! A mai evangélium egyik legkomolyabb figyelmeztetése, hogy nemcsak az elkövetett rosszért kell felelősséget vállalnunk, hanem az elmulasztott jóért is. A kárhozatra ítélt emberek azt kérdezik: „Uram, mikor láttunk éhezni, szomjazni, idegenként, mezítelenül, betegen vagy börtönben, és mikor nem siettünk segítségedre?” A válasz pedig megrendítő: „Bizony mondom nektek, amit a legkisebbek valamelyikével nem tettetek, velem nem tettétek.” Milyen súlyos figyelmeztetés! Nemcsak akkor vétkezünk, amikor rosszat teszünk. Akkor is vétkezhetünk, amikor megtehetnénk a jót, de nem tesszük meg.

Urunk, Jézus Krisztus! Bocsásd meg, Urunk, amikor közömbösek voltunk a szenvedők iránt! Bocsásd meg, amikor láttuk a szegényt, de nem segítettünk neki! Amikor találkoztunk a magányossal, de nem álltunk meg mellette! Amikor beteg testvéreinket elfelejtettük! Amikor haragunk és büszkeségünk erősebb volt bennünk, mint a megbocsátás. Adj nekünk új szívet és amikor egyszer elérkezik életünk utolsó órája, add, hogy bizalommal állhassunk előtted, és meghallhassuk hívó szavadat: „Jöjjetek, Atyám áldottai!” Ámen.

Csiszér Imre erzsébetbányai plébános

About the author

Emese