Évközi 33. vasárnap

Krisztusban drága jó testvéreim!

A mai evangélium egyik legismertebb példabeszédét hallottuk. Jézus egy gazdag emberről beszél, aki hosszabb útra indul, és indulása előtt szolgáira bízza vagyonát. Az egyik szolgának öt talentumot ad, a másiknak kettőt, a harmadiknak pedig egyet. Mindegyikük kap valamit, de nem ugyanannyit. A gazda elutazik. A szolgák pedig ott maradnak a rájuk bízott értékekkel. Az első két szolga munkához lát. Nem várják ölbe tett kézzel, hogy mi fog történni, hanem azonnal cselekszenek. A harmadik szolga azonban egészen másképpen viselkedik. Fogja az egyetlen talentumot, és elássa a földbe. Nem veszíti el, nem lopja el, nem adja oda másnak, hanem egyszerűen elrejti.

És talán éppen ez a történet egyik legnagyobb figyelmeztetése számunkra, hogy nemcsak azzal vétkezhetünk, amit rosszul teszünk, hanem azzal is, amit elmulasztunk megtenni. Nemcsak a rossz cselekedetekért kell majd számot adnunk, hanem az elmulasztott jóért is.

A mai evangélium arra figyelmeztet bennünket, hogy az élet nem véletlen ajándék. Isten mindannyiunknak adott valamit, és mindannyiunk életével terve van. Senki sem született fölöslegesen. Senki sem olyan értéktelen, hogy ne lenne mit adnia másoknak. Senki sem olyan szegény, hogy ne tudna szeretetet ajándékozni. Senki sem olyan idős, beteg vagy gyenge, hogy ne tudna imádkozni, áldozatot vállalni, reményt adni vagy valakinek egy jó szót mondani. A kérdés nem az, hogy mennyi talentumot kaptunk, hanem a kérdés az, hogy mit kezdünk azzal, amit kaptunk.

Testvéreim! Amikor Jézus a talentumokról beszél, nem csupán pénzről beszél. A példabeszédben a talentum nagy értékű pénzegység volt. Jézus azonban ezen keresztül az emberre bízott javakat, lehetőségeket és felelősséget mutatja be.

Minden ember kapott valamit. Van, akinek különleges beszédkészsége van. Másnak türelme. Van, aki jól tud tanítani. Más jól tud hallgatni. Van, aki sok embert képes megszólítani. Más egyetlen ember életében tud csodálatos változást előidézni. Van, akinek nagy családja van. Másnak talán csak egyetlen gyermeke, vagy éppen senkije sincs, akire támaszkodhatna. Van, akinek jó egészséget adott Isten. Másnak betegséget kell hordoznia. De még a beteg ember is képes szeretni, imádkozni, felajánlani szenvedéseit, és másokért élni.

Ne gondoljuk tehát, hogy csak a látványos, nagy dolgok számítanak Isten előtt! A világ az eredményeket méri, a jó Isten azonban a szívet is látja. Az emberek sokszor azt kérdezik, hogy mennyit értél el? Mennyi pénzt kerestél? Milyen házat építettél? Milyen tisztséget szereztél? Hány ember ismer? Isten azonban másképpen kérdez: Mennyire szerettél? Hányszor bocsátottál meg? Hányszor segítettél a rászorulón? Hányszor álltál oda az igazság mellé? Hányszor imádkoztál azokért, akik eltávolodtak Istentől? Hogyan használtad azt az életet, amelyet tőlem kaptál?

A példabeszédben a gazda az egyik szolgának öt talentumot ad, a másiknak kettőt, a harmadiknak egyet. Miért nem ad mindenkinek ugyanannyit? Azért testvérei, mert minden ember más. Mások a képességeink, mások a lehetőségeink, mások a körülményeink, mások a terheink.

Isten nem készít bennünket egyforma embereknek. Van, aki fiatalon sok erőt kap. Van, aki idősebb korában válik igazán bölccsé. Van, aki könnyen tanul, másnak minden eredményért keményen meg kell dolgoznia. Van, aki sokat tud adni anyagiakban, másnak csak egy mosolya és egy imádsága van. De mindez nem azt jelenti, hogy Isten valakit jobban szeret, másokat pedig kevésbé.

És figyeljük meg, hogy amikor a gazda visszatér, nem azt kérdezi a két talentumot kapott szolgától, hogy miért nem szerzett ötöt. Nem kéri számon rajta az öt talentumot kapott szolga eredményét. A két talentumot kapott embernek a saját két talentumával kellett gazdálkodnia. Ez óriási lelki tanítás!

Testvéreim, ne mérjük állandóan magunkat másokhoz! Mennyi szomorúság születik abból, hogy az ember folyton mások életét nézi. A másokkal való összehasonlítás könnyen irigységet, keserűséget és elégedetlenséget szül. Pedig Isten nem azt várja tőlünk, hogy valaki más életét éljük, hanem azt várja, hogy a saját életünket éljük hűségesen. Lehet, hogy valaki öt talentumot kapott és lehet, hogy én csak egyet, de ha azt az egyet szeretettel és hűséggel használom, Isten előtt nem vagyok kevesebb.

Gondoljunk az édesanyára, aki egész életében gyermekeit nevelte! Talán nem lett híres, nem kapott kitüntetést, nem írt könyvet, nem vezetett nagy vállalatot, de naponta szeretett, áldozatot hozott, virrasztott, imádkozott, és sokszor saját szükségleteit is háttérbe szorította. Vajon kevés volt az ő talentuma? Egyáltalán nem! Gondoljunk arra az idős emberre, aki már nem tud dolgozni, nem tud úgy járni, mint régen, és talán egész nap otthon ül. De minden reggel imádkozik családjáért, unokáiért, papjaiért, a világ békéjéért. Vajon haszontalan az ő élete? Egyeltelen nem!

A példabeszéd első szolgája öt talentumot kap. Elmegy, munkához lát, és további öt talentumot szerez. Mit tanulhatunk tőle? Először is azt, hogy nem fél a felelősségtől. Nem várja meg, amíg a gazda visszatér. Nem mondja azt, hogy előbb szeretné megtudni, milyen lesz a jövő. Nem keres kifogásokat. A kapott talentumot felhasználja.

A keresztény embernek is ilyen lelkülettel kell élnie. Nem elég azt mondani, hogy én hiszek az Istenben. A hitnek meg kell mutatkoznia az életünkben. Nem elég azt mondani, hogy szeretem a családomat. A szeretetet naponta gyakorolni kell és ez tettekben is meg kell mutatkozzon. Nem elég azt mondani, hogy fontos számomra az Egyház. Az Egyházért és a közösségért is tenni kell valamit. Nem elég azt mondani, hogy én imádkozom. Az imádságra időt kell szánni. Nem elég azt mondani, hogy én jó ember szeretnék lenni. A jóságot a hétköznapokban kell megvalósítani.

A második szolga két talentumot kap. Ő is elindul, dolgozik, és további két talentumot szerez. A gazda ugyanazt mondja neki, mint az elsőnek: „Jól van, te hűséges, derék szolga! Mivel kevésben hű voltál, sokat bízok rád: menj be urad örömébe!” Milyen csodálatos ez a mondat!

A gazda nem hasonlítja össze az első szolgával, hanem ugyanazzal az örömmel fogadja. Ez az evangélium egyik legvigasztalóbb üzenete.

Lehet, hogy a mi életünkben sokszor nincsenek nagy eredmények. Lehet, hogy senki nem tapsol nekünk. Lehet, hogy a munkánkat senki nem ismeri el. Lehet, hogy sokszor úgy érezzük, hiába teszünk jót, senki nem veszi észre. De Isten észreveszi! Isten látja az édesanya könnyeit. Isten látja az édesapa fáradtságát. Isten látja a nagyszülő imádságát. Isten látja a beteg ember türelmét. Isten látja a szegény ember adományát. Isten látja azt a jót is, amelyről senki más nem tud. Lehet, hogy egy ember egész életében csak egyetlen embert tudott igazán közelebb vezetni Istenhez, de ha az az egy ember megtalálja az üdvösség útját, az milyen nagy ajándék! Lehet, hogy valaki nem tudott nagy dolgokat tenni, de minden nap igyekezett becsületesen élni. Lehet, hogy nem volt gazdag, de mindig megosztotta azt a keveset, amije volt. Lehet, hogy nem volt művelt, de tiszta szívvel imádkozott. Lehet, hogy nem tudott sokat beszélni Istenről, de az életével tanúságot tett róla. A második szolga arra tanít bennünket, hogy a hűség nem a nagyságban, hanem a szeretetben mérhető.

Testvéreim! Most jutunk el a példabeszéd legmegrázóbb részéhez. A harmadik szolga egyetlen talentumot kap. Elmegy, ás egy gödröt, és elrejti ura pénzét. Miért teszi ezt? Talán fél, talán nem bízik önmagában, talán fél a kudarctól, talán úgy gondolja, hogy ha nem tesz semmit, akkor nem követhet el hibát, talán úgy érzi, hogy neki csak egy talentum jutott, és az nem ér annyit, hogy érdemes legyen vele foglalkozni.

Hányszor temetjük el mi is a talentumainkat! Eltemetjük a szeretetet, amikor bezárjuk a szívünket. Eltemetjük a hitet, amikor szégyellünk keresztények lenni. Eltemetjük a megbocsátást, amikor évekig őrizzük a haragot. Eltemetjük az imádságot, amikor mindig azt mondjuk, hogy nincs rá időnk. Eltemetjük a segítőkészséget, amikor csak a saját kényelmünkkel törődünk. Eltemetjük a jóságot, amikor azt gondoljuk, hogy úgysem változik semmi. Eltemetjük a hivatásunkat, amikor félünk az áldozattól. És talán a legszomorúbb az, amikor eltemetjük a reményt, amikor azt mondjuk, hogy már nincs értelme, már úgysem változik semmi, az emberek nem érdemlik meg a jóságot, én már öreg vagyok, én már beteg vagyok és még sorolhatnánk a sort!

Ezek a mondatok sokszor a harmadik szolga gondolkodását tükrözik, de Jézus ma arra figyelmeztet bennünket, hogy ne ássuk el azt, amit Isten ránk bízott. A mai nap még alkalom arra, hogy elővegyük az elásott talentumainkat, mert lehet, hogy holnap már nem lesz lehetőségünk. A harmadik szolga egyik legnagyobb problémája az, hogy fél a gazdától. Úgy látja őt, mint aki csak követel, csak büntet, csak számon kér. Ez a kép azonban torz képe az Istennek.

Testvéreim! Mi milyen Isten-képet hordozunk a szívünkben? Olyan Istent látunk, aki csak arra vár, hogy hibázzunk? Olyan Istent, aki örömét leli a büntetésben? Olyan Istent, aki nem törődik velünk? Vagy olyan mennyei Atyát, aki szeret bennünket, aki megkeres, aki felemel, aki megbocsát, és aki új lehetőségeket ad? A példabeszéd egyik legkomolyabb része az, amikor a gazda visszatér. A gazda elutazott, de nem felejtette el szolgáit. Visszatér, és elszámoltatja őket. Ez a rész az utolsó ítéletre irányítja a figyelmünket.

Egyszer mindannyian Isten elé állunk. Nem tudjuk, mikor következik be ez a pillanat., nem tudjuk, milyen hosszú lesz a földi életünk, de tudjuk, hogy életünknek van végső találkozása. A gazda nem azt kérdezi, hogy mennyit szereztél másokhoz képest? Azt kérdezi, hogy hűséges voltál-e ahhoz, amit rád bíztam? Milyen komoly kérdés ez testvéreim! Elgondolkodtat bennünket, hogy milyen életet élünk. Ha ma kellene Isten elé állnunk, mit mondanánk? Mit mutatnánk meg neki? Milyen gyümölcsöket tudnánk eléje vinni?

A gazda az első két szolgának ugyanazt mondja: „Jól van, te hűséges, derék szolga! Menj be urad örömébe!” Milyen csodálatos ígéret ez nekünk is, de vajon úgy élünk-e, hogy életünk végén ezt mi is meghaljuk a jó Isten részéről?

Urunk, Jézus Krisztus! Hálát adunk neked a mai evangélium tanításáért. Köszönjük, hogy mindannyiunkra bíztál valamilyen talentumot. Köszönjük az életünket, a hitünket, a családunkat, a képességeinket, a lehetőségeinket és mindazokat az ajándékokat, amelyeket talán észre sem veszünk. Bocsáss meg nekünk, amikor elástuk talentumainkat! Bocsáss meg, amikor félelemből nem mertünk cselekedni! Bocsáss meg, amikor lusták, közömbösek és önzők voltunk! Bocsáss meg, amikor nem szerettünk eléggé! Bocsáss meg, amikor elmulasztottuk a jót!

Urunk, adj nekünk bátor szívet! Adj hitet, hogy merjünk rád hagyatkozni! Adj szeretetet, hogy észrevegyük a körülöttünk élő emberek szükségleteit! Adj türelmet, hogy elviseljük egymás gyengeségeit! Adj alázatot, hogy ne hasonlítsuk magunkat másokhoz! Adj erőt, hogy hűségesen végezzük a ránk bízott feladatokat! Áldd meg családjainkat! Áldd meg gyermekeinket és unokáinkat! Áldd meg az időseket, a betegeket, a magányosokat és a szenvedőket! Áldd meg papjainkat és egyházi közösségeinket! Segíts, hogy ne csak hallgatói, hanem megvalósítói is legyünk igédnek! Amikor pedig eljön földi életünk utolsó órája, segíts, hogy hittel és reménnyel álljunk eléd! Add, hogy kegyelmedből mi is beléphessünk országod örömébe! Ámen.

Csiszér Imre erzsébetbányai plébános

About the author

Emese