Egy édesanya a gyermekével vesz részt a szentmisén. A gyerek mozgolódik, mindent észrevesz, mindent megkérdez. Egyszer csak észreveszi az ablakokra felfestett alakokat és rögtön kérdez: kik azok ott, édesanyám? Azok a szentek, fiam – válaszol az anya. Jó, jó – de kik a szentek? – kérdez tovább a gyermek. A szentek azok, akiken átsugárzik a nap. Milyen találó meghatározás!
Nem bűntelen emberek voltak ők sem, hanem azok, akik folyamatosan kinyitották magukat Isten felé, s így folyamatosan váltak áttetszőkké, átlátszókká. Egyre inkább átengedték magukban és magukon a Szentélek fényét és ezáltal formálták át környezetüket kedvességgel, türelemmel, szeretettel. Egyre tudatosabbakká váltak: tudták múltjukat, elengedték megkötöző megszokásaikat és bűneiket is és így váltak őszintévé és nyitottá mindenkivel és őszintékké váltak önmagukkal is. Így egyre nagyobb hálával élték meg a jelent, ahol Isten van – hiszen Ő az Örök Jelen. Isten barátaivá váltak, hiszen a jelen pillanatban élésükkel közvetlenül élték meg Istennel való kapcsolatukat egyszerűen és nagyszerűen.
A barokk korban különösen, de amúgy minden időben megvolt az a hajlam, hogy kiszínezzék a szentek életét olyan elemekkel, hogy ezzel mintegy elérhetetlenné váltak számunkra. Nem volt ez szándékos és nem is kritika részemről, de azt sem szabad elfelednünk, hogy a szentek életét nem ők írták magukról, hanem mások írták róluk – és ezzel sajnos legtöbb esetben a szentség lényegét tették elérhetetlenné. Nem rossz szándékkal tették ezt, mert példaként akarták elénk állítani, csak így távolabb kerültek tőlünk.
Vannak kivételek, akik önéletrajzot írtak magukról, vallomásokat tettek magukról, amelyekből láthatjuk vívódásaikat, harcaikat, de törekvéseiket is.
Az életszentség nem távolság és eltávolodás mindentől és mindenkitől, hanem őszinte és tiszta – az Istennel való életből fakadó - közelség, amely ízt ad ennek a sokszor íztelen világnak.
„Ti vagytok a föld sója” (Mt 5,13) – mondja Jézus. Ez kijelentés, de egyben megbízás is, hogy ízt adjak annak a környezetnek, amelyben élek. Hajlamos vagyok ugyanis arra gondolni, hogy máshol és másképp könnyebb lenne az élet, de oda is magamat vinném, tehát kezdjem el ott, ahol éppen élek és dolgozom.
Ilyen egyszerű és nagyszerű emberek most is élnek körülöttünk, akik mindennap tudatában vannak annak, hogy van ugyan bűnökkel teli múltjuk, de Isten jelenében és jelenlétének tudatában formálják jövőjüket – a Szentlélekkel és a Szentlélekben olyannyira, hogy már nem is ők élnek, hanem a bennük élő Krisztus.
„Élek, de már nem én, hanem Krisztus él énbennem” (Gal 2,20) – fogalmazza meg ezt Szent Pál apostol.
Az újjászületés a Szentlélekben való élet. Ő hordoz és én ráhagyatkozom szívvel, lélekkel, értelemmel – egész lényemmel.
Ez az újjászületés kezdete! Az újjászületett ember a Szentlélek szabadságában él. Nemcsak hiszi Istent, hanem tudja is. Egyre inkább Őbenne él, átéli az Istennel való egységet. Az újjászületett ember nemcsak fejében él, hanem szívében is. Érzi és tudja lelke mélyén a benne lakó Isten képét és egyre inkább ezt a képet akarja megmutatni.
A szentek a Nyolc Boldogság emberei. Tudatosítják magukban és másokban Isten jelenlétét és átengedik magukon az Ő fényét. Ezt jelenti az első boldogság, vagyis lélekben szegénnyé válnak, hogy Isten igaz fénye ragyogjon át rajtuk és nem a saját csalóka fényük, amely az önfényezés erőlködése. Önmagukon keresztül Istent adják, ezért tiszták és őszinték. Így válnak helyes módon önmagukká. Nem önmagukat valósítják meg, hanem Istent engedik át magukon és így válnak önmagukká.
Nem valamikor majd leszek szent, nem valamikor majd válok önmagammá, hanem már most – MA – dolgozom ezért. Éljek a jelenben, ahol Isten is van – és így a szentség, az önmagammá válás helyes útján vagyok. Amikor hazudok magamnak, ez pontosan a másik út, ami elvezet Istentől – az álszentség útja.
Amikor Mindenszentekre tekintünk, akkor a megérkezettekre tekintünk és kérjük őket, segítsenek nekünk azzal, hogy bíztatnak a „lelátóról”.
Szentté válni ugyanis nem lehet egyedül. Segít ebben sokszor a „kellemetlen” munkatárs vagy családtag, vagy bárki, aki tükröt tart. Ez sokszor kellemetlen, de ha elismerem azt, akit látok a tükörben, máris őszinte lettem magammal és tettem egy lépést Istennel önmagam és a másik felé.
Kosztolányi Dezső egyik elbeszélésében leírja, hogy mint gyereknek vasárnapi játék közben elszakadt a nadrágja. Egyházi iskolába járt, a szigorú paptanár behívta a szobájába. A kisfiú a büntetéstől való félelmében alig mert belépni. Annál nagyobb volt a meglepetése, amikor tűvel, cérnával, foltozófával a kezében fogadta és nekilátott a szakadás bevarrásához. Közben így töprengett: „először is megdöbbentem azon, hogy közösséget vállal egy nebulóval és cinkostársként leplezi azt, amit büntetnie kellene. Másrészt azon tépelődtem, vajon nem jut- e pokolba, mivel vasárnap tilos dolgozni, varrni? Most már tudom, hogy nem kell féltenem. Azóta, ha szentekről, földi angyalokról hallok, mindig tűvel, cérnával és foltozófával képzelem el őket.”
Így ünnepeljem őket és kövessem a szelíd és irgalmas szívű Jézust, hogy részesüljek másokkal együtt Mindenszentek dicsőségében.
Sajgó Balázs
Forrás, fotó: Vatican News
