Advent első vasárnapja

Krisztusban Szeretet Testvéreim!

Az Advent felhívás a virrasztásra. A virrasztás más, mint az álmatlanság. Az álmatlanság merő negatívum. Az a nyugodt pihenés hiánya. A virrasztás ezzel szemben gazdag belső tartalmat hordoz. Tele van értékkel. Aki virraszt, az vigyáz valakire. Anya virraszt így gyermeke betegágya mellett. Aki virraszt, az készenlétben áll, hogy segítsen. Az éjjeliőr virraszt így a telep nyugalmán. Aki virraszt, az vár valakit. Így várunk a pályaudvaron az éjszakai vonattal érkező jó barátra. – A keresztény ember számára a virrasztás annyit jelent, mint várni a Krisztussal való találkozásra. A döntő órában készen kell lenni. Az Advent Krisztus második eljövetelére való készenlét. Az Úr figyelmeztetése szerint erre szüntelen virrasztó lelkülettel kell várakoznunk. Nem szabad, hogy meglepetésként szakadjon ránk a végső nagy vizsga. Az őskeresztények készültek a parúziára. Szent egységben, testvéri szeretetben éltek. Támogatták a rászorulókat. Buzgó imával siettették: „Jöjj el, Uram, Jézus!” Ezen a vizsgán pótkérdést már nem kaphatunk. Osztályismétlésre sem lesz lehetőség. Az már az érdemszerzés idejének végleges lezárása lesz.

Testvéreim!

Egy turista Olaszország egyik kis szigetére látogatott el még a királyi időkben. Ezen a szigeten élt egy kertész, aki a király egyik palotájának kertjét gondozta. A turista beszédbe elegyedett a kertésszel és megkérdezte tőle: „Hány éve kertészkedik itt?” „24 éve” - hangzott a válasz. A turista tovább érdeklődött: „Hány király járt itt, amióta gondozza ezen kerteket?” „Négy király járt erre” –válaszolt a kertész. A turista végül afelől érdeklődött, hogy mikor járt ott az utolsó király. A kertész így felelt: „Tizenkét évvel ezelőtt történt meg az utolsó látogatás. Azóta majdnem egymagam vagyok itt és néha – néha vetődik erre egy-egy látogató.” A turista ekkor így szólt: „S mégis a kert annyira szépen gondozott mintha arra várna, hogy a király holnap érkezik.” „Nem, Uram – szólt ekkor a kertész – én úgy gondozom ezt a kertet, mintha a király a mai napon érkezne meg.”

Drága jó testvérek!

A kertész hűségesen szolgálta urát, királyát, akár egy katona, akire őrséget bíznak. A katonától azt várják el, hogy amikor őrségben van legyen éber, figyelmes, felkészült, hogyha ellenség érkezne. Ilyen időszak a keresztény ember számára az advent is, amely sokak számára egy fölösleges időszak, olyan, mintha már az advent kezdetétől a karácsonyt kellene ünnepelni. Pedig a helyzet egyáltalán nem ez. Az Advent készülődési időszak. Egy olyan periódus, amikor az ember önmagába fordul, figyelmesebb lelkével kapcsolatban és tartózkodik mindattól, ami elvonná figyelmét az Istennel való kapcsolattól. A felkészülési időszak azt jelenti, hogy asztalhoz ülünk az Istennel és elbeszélgetünk lelkünkről. Ezt a beszélgetést nem szabad megzavarnia semmilyen külső zajnak: sem hangos zenének, sem táncnak, semminek, ami nem azt segítené elő, hogy Megbocsátó és szerető Istenünkre figyeljünk.

Testvéreim!

Jézus is erre figyelmeztet bennünket az evangéliumi szakaszban. Figyelmeztet arra, hogy a mai világ sötétségében is várjunk a fényre, mintha az itt és most töltene be egy örök életre. Örök életre vagy örök halálra. Krisztus urunk világosan tanít bennünket: két ember, aki a mezőn van megéri a világ végét: de az egyiket felveszik, a másik pedig ott marad, két asszony őröl együtt, hangsúlyozom együtt, az egyiket Isten magához ragadja az örök boldogságba, a másik pedig a sötétségben marad. Olyan emberekről van szó, akik együtt élik le hétköznapjaikat, mindennap találkoznak szinte minden gond közös és mégis azt, amit a külső szemlélő úgy tekint, mint egyforma életet Isten a belsőre tekintve eldönti, hogy ki szerette őt, ki volt hűséges és éber szolgája, ki méltó arra, hogy ünnepeljen. Hiszen sokszor a Karácsony is olyan nap, mint a többi. Nem a napot ünnepeljük, amelyen Jézus született, nem egy napra összpontosítjuk, nem egy napba gyűjtjük össze az összes adventi örömet, hogy az angyalok boldogságával énekeljük, hogy Jézus az Isten Fia közénk érkezik, nem egy napba tömörítjük, hanem négy hétbe.

Nagyon gyenge hasonlattal élve ez pontosan olyan, mintha valaki igazi, erős szilvapálinkát fogyasztana vagy azt nagyon sok vízben feloldva inná. Ilyen a Karácsony öröme is: ha feloldódik abba, hogy nem készültünk igazán rá, ha az advent már Karácsony, akkor a Karácsony csak valami gyenge, igazi tartalom és lényeg nélküli úgymond ünnep lesz. Az adventi időszak megtanít arra, hogy mivel kell, hogy tele legyen szívünk, amikor a jászolhoz jövünk és ajándékot adunk Jézusnak. Lelkünkben sokszor űr van, sötétség, amit sok felesleges gondolat, szó, dolog betölt, de itt van az idő, amikor lelkünk sötétségében el kell, hogy igazodjunk, meg kell találnunk benne az Istent. Advent az Istenkeresés ideje, akire a jászolban fogunk majd rátalálni. Addig meg kell keressük, hogy mi okoz bensőnkben űrt és mivel töltjük azt ki.

Testvéreim!

Sok bennünk a hazugság, tehát igazságot kell, hogy keressünk elsősorban önmagunkban, sok bennünk az előítélet, tehát meg kell tanulnunk a jó oldalát néznünk felebarátunknak még akkor is ha az ösztön másképp diktálná. Az Advent olyan időszak, amikor másokra is jobban oda kell, hogy figyeljünk. Nem a mások hibájára kell irányuljon a mi gondolatunk, hanem arra, hogy mi mit tehetünk érte. Sok feladat vár ránk ebben a négy hétben. Ezért egyelőre még ne díszítsünk karácsonyfát, még ne hallgassunk karácsonyi zenét, még ne az ajándékokra gondoljunk, hanem arra, hogy lelkünk legyen feldíszítve Urunk születésnapjára, hogy a csendet hallgassuk azért, hogy Istenre szomjas lelkünk meghallhassa annak szavát, aki belőlünk is kertészt csinált valamikor. Hiszen Isten kertésznek teremtette az embert: az Éden kertjét bízta rá, de a feladat nem lehet helyesen teljesítve. Ezért a mi feladatunk az, hogy akár az olasz kertész mi is próbáljuk gyenge erőnkkel vigyázni Isten kertjére s próbáljuk azt szebbé tenni. Adventben az oltárok sincsenek virággal díszítve s ez azért történik, hogy lelkünket díszítsük fel. Ez legyen az éber várakozás s akkor bármikor lenne az Úr érkezésének nagy napja, bármikor jönne el hozzánk számunkra Karácsony lenne, mert lelkünk megjárta az adventi utat.

Csiszér Imre, erzsébetbányai plébános